Nos... Populárisan megközelítve a dolgot nem is jártunk olyan rosszul... Én meg csak ránéztem E235re és elmosolyodtam. Körülbelül az egész földet bejártuk már élet után kutatva, de még mindig semmi. Lassacskán kezdem elhagyni magamat, és a reményeimet, szerintem most már soha többé nem találunk olyat itt a Földön, mint én. - Mi lenne, hogyha megnéznénk ott abban a romos épületben? - Kérdezte E235, és elindult afelé az oszladozó düledező ház felé ami a domb oldalon állt. - Szerintem ez nem jó ötlet. - Válaszoltam neki, kicsit tartva az ötletétől, dehát egy próbát megér a dolog. Elindultunk az épület felé, és a lábunk alatt csak ugy ropogott a frissen esett hó. Nekem már a kezeim is lefagytak ebben a hidegben, de egy Cyborgnak, mint E235nek ez nem lehet akadály. Ő csak ment előre tovább mit sem törődve a hideggel. Betértünk az épületbe, és mindenütt körül néztünk. A konyhában az egyik polcon volt egy pár konzervdoboz, és étel. A ház kívülről romos volt, de belülről egész szépen ki volt alakítva. beléptünk a nappaliba, körbenéztünk, és leültünk az egyik szépen megmunkált kanapéra. - Mikor volt már az... - Jegyeztem meg magamnak, miközben agyam a régmúlton járt. - Biztos van rá esély, hogy többen is túl élték. - Mondta E235 és rámnézett. Visszagondoltam mindenre ami akkor történt... Az Atomháború idején... Mesélni kezdtem. Egy keddi napon történt. Ültem a szobámban, és azon gondolkodtam, hogy esetleg volt e otthon valami tápláló étel. Kimentem hát az utcára, és a bolt felé vettem az irányt. Mocskosul meleg volt aznap, és még a póló is leizzadt rólam. Elsétáltam egy televízió szaküzlet mellett, ahol éppen a híreket mutatták. "Fél órával ezelőtt atombombát dobtak Amerikára, és most érkezett a legújjabb hír, az amerikaiak válasz lövést adtak Iraknak, és két Országnak" Elkerekedtek a szemeim, magam mellé néztem, és valóságos embertömeg vett körül. Ahogy nyeltem egyet, abban a pillanatban mindenki elkezdett szaladni. Ki az otthonába, ki pedig búvóhelyre. Én hamar hazaszaladtam pár dolgomért, hogy aztán elfussak a menedékhelyre. Amint beértem a menedékre, és bunkerre, hatalmas robbanást hallottam a fém ajtó felől. Többek szerint ránk is ledobták a saját atombombájukat, és ezzel mi is megsemmisülünk. egy perccel a robbanás után földrengés rázta meg a bunkert, és mindenki a földre borult. Volt egy televízió ott a helyiségben amihez alig fértem hozzá, de hallottam a híreket. Két óra...Két órán át tartott a harmadik világháború. Minden ország ledobta a saját atomját, és vége... Mindennek vége... Pár hónapon belül védőruhákat húztunk, és a felszínre mentünk. Az ottani látvány borzalmas volt. Mindenhol hullák, tetemek, pusztulás, és halál. Az ég vérvörös volt, és nem lehetett látni a napot. - Az adataim szerint már több évtized eltelt azóta. - Vágott közbe E235 és rámnézett. - Az idő elvesztette a jelentését számomra kedves barátom. - Válaszoltam neki, és a földre néztem. Fájt a fejem, és hideg volt nagyon. Elgondolkodtam az időn, és körülbelül száz év telt el a nagy katasztrófa óta. Mégis semmit sem öregedtem. Hogy lehet ez? Hogy lehet az, hogy talán csak én éltem túl az egész "Nagy háborút"? A kérdések elemésztenek... Egyedül érzem magamat. Gondolkodásaim E235 hirtelen félbeszakította egy sürgős információval. - Mozgást érzékelek a fenti emeletről. - Mondta, és hirtelen felnézett a plafonra. - Ember? Vagy micsoda? - Kérdeztem tőle izgatottan. - Nemtudom behatárolni. - Válaszolt E235 és nagyra nyílt szemekkel rámnézett. Fogtam magamat, és gyorsan a felső szint felé vettem az irányt. Gyors léptekkel felszaladtam a lépcsőn és közben egy gondolat járt a fejemben. Valyon végre találtunk túl élőt? Izgatott voltam, és bármit megtettem volna azért, hogy újra élő embert lássak. Amint felértem, egy ajtót pillantottam meg. Megfogtam a kilincset, és elfordítottam. Az ajtó recsegve kinyílt. Egy szobába értem, ami egy hálószobára hasonlított, mégis romos volt, és poros. Volt ott egy ágy is, amin egy kis kinövés domborodott a takaró alatt. Odaléptem és megfogtam a takaró szélét, és egy hirtelen mozdulattal lerántottam a takarót. Az ágyon egy kislány kuporgott. Rámnézett félve, én pedig rá nagyra nyílt szemekkel. - Hogy kerülsz ide? Ki vagy te? - Kérdeztem izgatottan. A kislány magára húzta ismét a takaróját, és én újra lerántottam róla. - Nem foglak bántani ne félj tőlem. - Suttogtam, és megsimítottam az arcát. - Gyere velem. - Rámnézett és megfogta a kezem, és elindultunk a szobából kifelé, le a nappali irányába. - Merre megyünk? - Kérdeztem izgatottan, mégis félve. - A többiekhez. - Válaszolta a kislány, és mennt tovább. A nappaliba értünk, és ő megfogta a szőnyeg oldalát, és odébb húzta az egészet. A padlón egy csapó ajtó volt, amit a kislány kinyitott, és elindult az ajtó mögötti lépcsőn lefelé. Utánna mentem, és miután a hosszú lépcsősor végére értünk, egy hatalmas föld alatti települést pillantottam meg. Mindenütt kis ház szerűségek voltak amiket gyertyákkal világítottak meg, és emberek sürögtek forogtak oda vissza. El akadt a légzésem, és elkerekedtek a szemeim. - Úgylátom ez a populáció rég óta élhet itt. - Súgta oda nekem E235. Nem tudtam semmit sem hozzáfűzni, csak néztem a sok embert, akik hirtelen felém fordulva néztek meglepődve, merev tekintettel. A szívemet boldogság öntötte el, mivel tudtam, hogy nem csak én maradtam a "Nagy háború" után. A "városka" polgármestere látott vendégül minket, egy kis kunyhóban, ahol itallal, és étellel kínált minket. - Merről érkeztetek? - Kérdezte a polgármester, és kortyolt egyet a poharából. Egymásranéztünk én, és E235, aztán rá a polgármesterre. - A nagy messziségből. Igazából sok helyen megfodultunk már. - Válaszoltam neki, és haraptam egyet a kenyéről, ami kissé száraz volt, és nem is volt kenyér íze, inkább olyan semmilyen íze nem volt. - Hogy találtatok ránk? - Kérdezte gyanakvóan tőlünk. - Igazából maguk találtak ránk. - Válaszolta E235, közben én elmosolyodtam. - A "Nagy háború" óta nem járt errefelé egy lélek sem. Próbáljuk fenntartani a mi kis "családunkat", de a születésekkel a halál is elér minket. - Mondta a polgármester lehajtott fejjel, és újjabbat kortyolt a pohár borából. Csodálattal néztem a "kinti" embereket ahogyan dolgoztak, ahogyan családok boldogan foglalkoztak egymással, és semmi gondjuk nem volt úgylátszott. - Nem szoktunk nagyon a felszínre merészkedni. Félünk a még fennmaradt sugárzás veszélytől. Csoda, hogy ti nem fertőződtetek meg. - Mondta a polgármester, és felállt az asztaltól. Felriadtam... Egy nő állt az ágyam előtt és engem nézett. - Idegen kérlek mesélj a fenti világról. - Kérlelt a nő hallkan, és közelebb lépett. - Ott fennt már semmi sem olyan, mint amilyen régen volt. - Válaszoltam neki, és felültem az ágyra. - És milyen volt régen? Mivel én itt születtem már a föld alatt. - Mondta a nő szomorúan, és mellém üllt. - Régen? Az ég tiszta, és kék volt. Mindenütt madarak repkedtek, és zajlott az élet. Megszámlálhatatlan mennyiségű ember sürgött forgott az utcákon, és mindenfelé. Pezsgett a nappal, és az éjszaka. a Hold fénye mindent bevilágított éjszaka, és nappal pedig a nap. Volt négy évszak, és minden nap valami új. - Csodálatos lehetett. Fel tudnál engem vinni oda? - Kérdezte a nő, és felcsillant a szeme. - Nem szívesen kockáztatok. - Mondtam neki félve. - Kérlek vigyél fel a felszínre. még sohasem jártam ott. - Rendben... Gyere. - Válaszoltam neki egy perc gondolkodás után. El indultunk afelé a lépcsősor felé, amin idefelé érkeztünk. Feljebb, és feljebb mentünk egészen a csapóajtóig. Kinyitottam azt, és felmentünk a nappali részbe. - Nahát. Ez nagyobb mint a polgármester hivatala. - Mondta a nő elcsodálkozva és odaállt az ablakhoz. - Micsoda csodálatos fehérség mindenütt. - Jegyezte meg elcsodálkozva. - Igen ezt hívják hónak. - Válaszoltam, és visszacsuktam a csapóajtót. Ráadtam a nőre a kabátom, és kinyitottam a bejárati ajtót. - Gyerünk gyerünk ne félj. Menyj csak ki nyugodtan. - Mondtam neki, miközben vállammal az ajtót támasztottam. A nő lépett egy nagyot a frissen esett hóba, és visszalépett hirtelen. - Ez jég hideg. - Mondta, és rámnézett. - Ne félj nem lesz bajod tőle. - Válaszoltam mosolyogva. A nő megint kilépett a házból, és óvatos léptekkel kiment. Léptei fokozatosan bátrabbak, és bátrabbak voltak, és egyszer csak megállt. - Csodálatos, és jó érzés itt lenni, még a levegő is olyan tiszta. - Mondta , és felém fordult. - Nekem már semmi csodálatos nincs benne. - Válaszoltam. - Köszönöm, hogy kihosztál. - Mondta, és átölelt szorosan. - Semmigés. - Válaszoltam, miközben szívemet valami melegség töltötte el. Fél órán belül Visszamentünk a "városkába", ahol mindenki aludt. Visszamentem az ágyamba, de nem tudtam aludni. Másnap reggel megkérdeztem pár embert, hogy melyik évben vagyunk éppen, mire azt az egyszerű választ kaptam, hogy 2115-ben járunk. Nagyot néztem ezen a kijelentésen, és elgondolkodtam rajta, hogy valyon miért nem öregedtem semmit ennyi idő alatt? 2015-ben volt a "Nagy háború" és azóta semmit sem változtam. Egy ránc se, sőt semmi nem mutat az öregedés jelére. Valyon sugárzás ért, ami megállított a fejlődésben? Vagy esetleg én több lennék, mint más átlagos ember? Figyelmes lettem egy szaladó idős nőre aki felém szaladt, és tekintetében sugárzott a félelem. Amint odaért hozzám, lihegve kezdte mondandóját. - A polgármester téged keres, és nagyon ideges. - Mi a gond? - Kérdeztem értetlenül. - A tegnap esti "incidensről akar veled beszélni. - Válaszolta az idős nő, és rámutatott a polgármester hivatalára. Kaptam magam, és elindultam a hivatal felé. Amint beértem, apolgármester, mintha szemével kezdett volna folytogatni engem. - Nos miről szeretett volna velem beszélni? - Kérdeztem a polgármester. - Fülembe jutott egy információ, miszerint, te tegnap éjjel a felszínre vitted az egyik lakosunkat. - Válaszolta nyugodtan, mégis tépő szavakkal a polgármester. - Az ő kérésére tettem. - Mondtam neki hallkan. - FOGD BE A POFÁD! Tudod te, hogy miért nem szoktunk a felszínre merészkedni? - Kérdezte tőlem, miközben az asztalán lévő papírokat nézegette. - Nemtudom uram. - Válaszoltam ilyedten halk szavakkal. - Azért, hogy fiataljaink, és itt szülött lakosaink elméjét ne fertőzzük meg olyannal, mint a szabad, és "tökéletes" világ gondolata. - Mondta a polgármester, és mérges szemeivel rám nézett. - De nekik is joguk van tudni, hogy mi van a "városon" kívül. - Válaszoltam bátran. - Mivel te nem ismered a mi kis törvényeinket, és szabájainkat, ezért ezt a kis incidenst még elnézem neked, de mégegyszer elő ne forduljon hasonló. Maradásra nem kényszerítünk titeket, ezért akkor távoztok amikor akartok, és visszatérhettek a fenti világotokba. De többet senkit ne vigyél fel oda a "fenti világba", mivel nem szeretnék szakadárokat a városomban. - Közölte velem a polgármester, és utánna szépen kitessékelt az irodájából. Kifele menet elgondolkodtam azon, hogy valyon milyen titkokat rejtegethet még ez a "város", és mit akarnak ennyire távol tartani a lakosoktól? Ahogyan sétáltam, egyszer csak elémkerült E235 ilyedt arccal. - Ezek...Ezek. - Hadarta E235. - Ezek mi? - Kérdeztem rá látván a félelmet a szemében. - Ezek megeszik az idősebb lakosokat!!! - Válaszolta hangosan E235, és megfogta a fejem. - Hogy micsoda? - Kérdeztem meglepődve. - Ezek, ott az egyik házban, egy idős nőből lakomáznak. - Suttogta E235, és lassan körbenézett. - Biztos vagy te ebben? Vigyél oda ahol ezt láttad. - Mondtam neki, és elindultam előre. Ő hirtelen bevágott elém, és mutatta az utat. valami fa híd szerűségen mentünk át, egy fa kunyhó felé. E235 felemelte a kezét, és az egyik ablakra mutatott, ami mögül fény szűrődött ki. - Nézz be ott vannak. - Remegett E235, és odébb bökött az ablak irányába. Benéztem az ablakon, és egy konyha részt láttam, aminek a közepén volt egy hatalmas asztal, és az asztalon egy tetem feküdt. Körülötte egy család, ha jól láttam, és mindegyik a tetem felnyitott mellkasából falatoztak. Megijedtem, és térdre estem. Mi folyik itt??? Kérdeztem, és ebben a pillanatban E235 felrántott a földről, és futni kezdtünk. Futni a kijárat felé, a lépcsők felé, oda ahonnan jöttünk. Hirtelen utunkat állta a polgármester, és két testőre. - Csak nincs valami gond, hogy ilyen sietősen távoztok? - Kérdezte mosolygós arccal. - De igen gond van, méghozzá hatalmas gond! - Válaszoltam neki üvöltve, mire a körülöttünk lévő emberek mind felfigyeltek. - Éspedig? - Kérdezte a polgármester. - Egy család az imént egy öregasszony holttestéből evett!! Maga szerint ez nem gond??? - Válaszoltam üvöltve az előttem mereven álló polgármesternek. - Maguk szerint ez gond? - Kérdezte a néptől a polgármester, és két kezét a magasba emelve elmosolyodott. Körülnéztem, és mindenki nevetni kezdett. - Mi folyik itt? - Kérdeztem hallkan a polgármestert. - Hogy mi folyik itt? ÉLET!!! - Kiáltotta el magát, és ebben a pillanatban elvesztettem az eszméletemet, és egy sötét szobában ébredtem, lekötözve, mellettem E235 feküdt. - VAN ITT VALAKI? - Kiabáltam hangosan, de senki nem válaszolt. A szobában teljes volt a sötét, de volt egy kis lyuk a falon ahonnan éles fény szűrődött be. Odabicegten a lyukhoz, és kinéztem rajta. Kívül egy teljesen régi táj tárult a szemem elé, mindenütt élet, és az ég kék volt újból, sütött a nap, és mindenütt sürgés forgás. A szoba hirtelen fényben úszott, mivel valaki kinyitotta a szoba ajtaját. - Lépjetek be, hát a paradicsomba. - Szólt az alak, és a szabad világ felé mutatott. - Hogy kerültünk ide? - Kérdeztem az alakot, és próbáltam lazítani köteleimen. - Ne kérdezz, csak lépj ide gyermekem, hogy köteleidtől megfosszalak téged, és a barátodat. - Mondta az alak. Közelebb mentünk, és a kötelek hirtelen eltűntek a kezeimről, és már E235 kezei is szabadok voltak. - Meghaltunk? Mi történik most? - Kérdeztem az alakot, és közelebb mentem. - Ugyan szó sincs erről, hogy meghaltatok volna. Ha szeretnétek, akkor még csak most kezdhetitek az életet. - Válaszolta az alak fehér ruhában. - Lépjetek ki az új világba, és éljetek úgy, ahogy nektek tetszik. - Mondta az alak, és elindult kifelé. Ránéztem E235-re, ő pedig visszanézett rám. Elmosolyodtam, és a kijárat felé indultam. Amint kiléptem a világ megváltozott. Tavasz volt, és újra olyan minden mint amikor utoljára láttuk, csak éppen a hó hiányzott a tájról. A lábaim a földbe gyökereztek és két szó csúszott csak ki a számon. Megint itt... - Induljunk? - Kérdezte E235, és felém fordulva ugy nézett rám, ahogy az tőle megszokott volt. - Induljunk! - Válaszoltam neki, és léptem egyet előre. Akkor, abban a pillanatban rájöttem valamire. Nekünk ez a "Paradicsom", itt kell elkezdenünk az életet, és minden nap egy új naora ébredni. Minden egyes pillanatban csak a mának élni, és tovább keresgélni amíg lehet... - Baj van? - Kérdezte E235, és hirtelen megállt, mivel látta, hogy nem indulok tovább. - Nem nem, csak gondolkodtam valamin. - Válaszoltam neki, és tovább mentem arrafelé, ahol az új álmok születnek.
Aznap este egy kis kunyhóban szálltunk meg, és alig tudtam aludni az izgatottságtól, hogy valyon holnap milyen nap várhat ránk ebben az új világban, új emberek között, új ismerettség, és végre a régi életem. Álmomban egy hatalmas madarat láttam, szárnyai kék tűzben égtek, és a madárzuhant egyre csak lejjebb. Mikor földet ért, egy hatalmas robbanás rázta meg az egész helyet ahol akkor voltam, és az ebből következő nagy lökéshullám mindent elpusztított körülöttem.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
