Eltöprengtem a minap azon a tényen, hogy az élet olykor rosz, és jó lapokat oszt. Mi a helyzet azzal, akinek az élet csak rosz lapokat oszt? A játékszabály egyszerű, mégis hatalmasat lehet bukni.
Az én történetemnek sajnos nem happy end a vége, de még az eleje sem. Na de ne is fecséreljük tovább a szót, inkább dőljünk hátra, és örüljünk, hogy nekünk nem ez a sors jutott...
Végváros...a bűn, a hazugságok, és a nyomor szülőhazája. Ha mondhatok ilyet, innen kezdődött minden baj ami az emberiség jelenlegi állapotához vezet, és ez az a hely ahol történetünk kezdődik. Egy mocsoktól és szeméttől bűzlő helyen születtem, Végváros szívében, ahol az emberek csak halni járnak, és ha születik egy gyermek, akkor igen csekély esélye van arra, hogy megélje az első életévét. Nos...Nekem sikerült. Lehetséges, hogy csak azért, mert a felsőbb hatalom azt akarta, hogy éljek, és életem további részét, röhögve kísérjék végig, és mondják: Erre is képesek vagyunk! Két éves koromban, mikor szüleim jóvoltából sikeresen elhagytuk a várost, és új lakhelyet kerestünk magunknak a lehetőségek városában, és végre megtapasztalhattam azokat a mindennapos dolgokat, mint friss levegő, és normális emberek. A hely ahol éltünk nem volt valami kedves, sem szép. Egy teljesen átlagosnak tűnő kicsi ház, benne teljesen átlagos bútorokkal, egy nem túl átlagos környéken. A szomszédunkban csupa fura alak lakott, akik naphosszat azzal szórakoztatták magukat, hogy a szomszédokat figyelték mozdulatlanul, és várták, hogy mikor látnak valami olyasmit aminek okáért kihívhatják a rendőrséget.
Egy meleg nyári napon kinnt játszottam a kertben. Lehettem, vagy öt éves, és tudjátok ilyenkor az ember nem igazán töődik azzal ami körülötte folyik, és inkább a maga kis világában éldegél békésen. Nos én is ugyanezt tettem. Tologattam a piros kisautóm, és közben motorszerű hangokat hallattam. Játékom mozgalmát egy távolból érkező szirénázás törte meg, mire én felkaptam a fejem, és az út azon felére bámultam, ahonnan a hangokat hallottam. Egy szürke autó közeledett nagy sebességgel az utcánkba, és lefarolt a házunk előtt. Mögötte a távolban egyre jobban erősödött a szirénák zaja. A szürke kocsiból egy fiatal, mogorva arcú ember szállt ki sietősen, és a házunk felé vette az irányt. Az ajtó nyitva volt, ezért könnyű szerrel bejutott. Az ajtó bezárult, én pedig meg sem tudtam szólalni félelmemben. Nem ismerem ezt az embert...Talán apu barátja? Gondoltam magamban, és ujra az útra néztem. A távolban három rendőrautó tűnt fel, és később, legalább egy tucat követte őket. Ezek is lefaroltak a házunk előtt, és sietős léptekkel kiszálltak belőlük a rendőrök, pisztolyukkal a ház felé nézve, lövő pozícióba helyezkedtek. "Nyissanak tüzet". "Nem lehet, hiszen túszok vannak bennt". Nem értettem mi történik, csak ültem a fűben, és néztem, hogy mi lesz ezután. a házból két lövés hallatszódott, aztán a rendőrök betörték az ajtót. Később kihozták azt a mogorva, és már félelmetes arcú embert, akit be ültettek az egyik rendőrautóba. ahogy ott ült, hirtelen megpillantott, és mintha megfagyott volna a vér az ereimben. Tekintete olyannyira félelmetes volt, mint ha magával a halállal néztem volna farkasszemet. Ő elmosolyodott, és rám mutatott. Sírva fakadtam, és beszaladtam a házba. a szobában két rendős állt, akik abban a pillanatban megállítottak, ahogy megláttak. Az egyik rendőr kikísért a rendőrautókhoz, és felültetett az egyiknek a motorháztetőjére. Kérdésekkel faggattak.
- Ki volt ez az ember kisfiú? - Kérdezte a rendőr.
- Nemtudom kérem. Anyuék hol vanak? - Kérdeztem vissza.
Nagy hallgatás, és aztán a szomorú hír... Azon a napon elvesztettem a családom, és az életem egy részét...
Árvaházba kerültem, ahol vas szigorral sújtottak le rám a nevelőnők, akik egy felsőbb hatalom... Valami isten szolgálatában álltak. tizenhat éves koromig bennt tartottak, aztán egyik napról a másikra elvitt onnan pár idegen ember, akiket még soha életemben nem láttam. Hogy bízhatnék meg bárkiben is. Főleg olyanokban akiket most látok előszőr, és nem is ismerem őket. Egy hatalmas házba vittek, ahol rengeteg ember élt rajtuk kívül. Komornyikoktól kezdve, szakácsnőkön át, a takarítónőig minden féle ember. Itt fogok lakni? Ők akarnak a szüleim lenni? Miért? Egyáltalán hol vagyok?
Mielőtt jobban belevethettem volna magam ezekbe a témákba, ők elém álltak, és elkezdték mondani a magukét.
- Most lefektetünk egy pár alapszabályt. - Mondta a nő, és megfogta a vállam. - Előszőr is, a férjem szobájába tilos bemenned, és csak hogy tudd, azért, és csak is azért hoztunk el az otthonból, mert Fiúnk egy testvérre vágyott, nekünk pedig sem időnk, sem pedig kedvünk nincs egy új gyermekhez.
Elakadt a lélegzetem, és ökölbeszorítottam a kezem.
- Azt ajánlom, hogy ne igazán legyél láb alatt, és ne tégy semmi olyat, amit később megbánnál, mert különben visszaküldünk téged az intézetbe megértetted? - Köpködte rám a nő az undorító nyálát, az undorítóan túlsrúzsozott ajkai mögül.
- Megértettem asszonyom. - válaszoltam neki, és közben a padlót néztem.
- Apropó! Engedd meg, hogy bemutassam legújjabb testvéred, és játszópajtásod egyben. Ő a fiam, Erik. - Mutatott a nő az egyik ajtó felé.
Az ajtó ebben a percben kitárult, és előlépett minden akkori rémálmom forrása, Erik. Pólója alól csak úgy folyt ki a háj, és az elkényeztetettség minden egyes vonulatát látni lehetett azon az undorító csokival, és édeséggel kiformált zsíros, és kerek arcán. Erik megállt, és a hájjal benőtt szemeivel rámnézett.
- Ő az? - Kérdezte nagyképűen.
- Igen édesem ő az új testvéred. - Mondta bájolgós vigyorral az anyja.
- Nemtetszik...Túl vékony. - Vágta rá a hájas gyermek.
- Na de bogaram! Légy boldog vele, és ha jól viselkedsz, akkor veszünk neked egy csomó játékot. - Próbálta csitítani a nő az undorító gyerekét, és egy hatalmasat lökött rajtam hátulról.
Szerencsére a lökéstől, csak előrébb léptem párat, de mire magamhoz tértem volna, Erik megfogta a csuklóm, és húzni kezdett a szobájába. Leülltetett a földre, és elém ült törökülésben. Duzzadt arcával az arcomba bámult, és hatalmas levegővételek között megkérdezte a nevem.
- Mi a neved? - kérdezte a hatalmas gyermek, és zsebéből egy darab csokoládét húzott elő.
- Brian vagyok. - Feleltem neki.
- Nem tetszik ez a név... Ezentúl labda lesz a neved. - Mondta, és gonosz mosoly jelent meg a csokitól maszatos arcán.
- Labda? Miért? - Kérdeztem ártalmatlan hangon.
- Mert ezentúl téged foglak rúgdosni a labdáim helyett. - Válaszolt Erik, és abban a pillanatban akkorát rúgott a gyomromba, hogy összeestem.
Eddig nem túl ígéretes mi? Egy hanyatlott sorsú tizenhat éves, aki egy szadista zsírgömb kezei alá került... De ne felejtsétek el, hogy még nincs vége a történetemnek. Sőt mégcsak most kezdődik...
19 éves koromra elegem lett a folytonos terrorból, amit az úgynevezett "testvérem" jóvoltából élek át, és úgydöntöttem, hogy elszökök az otthonnak nevezett rémálomból, ami folyamatosan fogva tart. Egyik este fogtam az összes használható ruhám, és szabályosan kimenekültem a házból. Amint elhagytam a kerítést, és a főút felé vettem az irányt, a házban felkapcsolódtak a lámpák, és kutyaugatásk halladszódtak a ház kertjéből. Az ugatások egyre jobban erősödtek. Futottam... Futottam mind attól a sok szörnyűségtől, amit eddig megéltem. Nagynehezen elértem a főútra, de tudtam, hogy most nem szabad megállnom. Sötét volt, és hideg, de tudtam, hogyha most feladom, akkor megtalálnak, és nekem annyi. Feladhatom a reményeimet, és visszatérhetek abba a házba, ami három évig fogva tartott, egy psychopata társaságában. Köszönöm szépen de ebből nem kérek. Gyalogolhattam már vagy egy fél órája, de semmi nem állíthatott meg. Sem a hideg, sem pedig a sötétség. Egy autó lámpáit pillantottam meg a távolban, és rögtön gyorsítottam lépteimen, hátha felvesz. Az autó megállt, és az ajtaja kinyílt. Beszálltam, és megköszöntem, hogy felvettek. A vezető arcát nem láttam, de a hangja ismerős volt.
- Merre tartasz barátom? - Kérdezte a férfi, és rámnézett.
Ebben a pillanatban rájöttem, hogy kivel van dolgom. A férfi szüleim gyilkosa volt, aki ezelőtt pár hete szökött meg a börtönből. Tudtam, hogyha most pánikba esem, akkor végez velem. Nyugodtnak kell maradnom.
- A városba megyek uram. - Válaszoltam neki halkan.
- A város? Mégis melyik város? A legközelebbi innen mérföldekre van. Én egy fogadóba megyek éppen, aztán holnap tovább állok. Kiteszlek ott, onnan boldogulsz nem? van ott telefon is. - Mondta a férfi, és rágyorsított.
- Igen boldogulok köszönöm. - Válaszoltam a gyilkosnak, és összébbhúztam magam.
Az éjszakába egy gyilkossal a volánnál haladtam valami fogadóba, az isten háta mögött. Hirtelen szirénák zaja rázta meg a csendet, és a háttérben egy rendőrautó tűnt fel.
- Nagyszerű. Már csak ez kellett. Kapaszkodj kölyök. Eltűnünk innen. - Mondta ideges hangon a gyilkos, és mégjobban rágyorsított a tempóra.
- Mégis mit akar tenni? - Kérdeztem tőle rémülten, és minden erőmmel kapaszkodtam ahova csak tudtam.
- Lerázom ezeket a szemétládákat. - Válaszolta a gyilkos, és vett egy hatalmas kanyart, az erdő mélyébe.
Száguldott az autó végig a fák között, egyre beljebb az erdő legmélyére, ami olyan sötét volt, hogy alig lehetett látni valamit.
- Álljon meg! Álljon meg kérem! - Kiáltottam neki, miközben a halálfélelmemmel küzködtem.
- Hallgass! Fogd be a pofád, vagy meghalsz! - Ordított rám a gyilkos, és mereven figyelte az erdőt.
Nem kellett több, kinyitottam a kesztyűtartót, és előkotortam egy tollat. erősen ökölbe szorítottam, és belevágtam a gyilkos karjába. Ő felordított, és Bumm... Az autó nekirohant egy fának, és a motorháztető égni kezdett. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és kirohantam belőle. Csak szaladtam a semmibe. Egy idő után nem bírtam tovább. Elestem, és elvesztettem az eszméletemet.
Mikor felébredtem, egy kis faházban találtam magam, és az ablakon besütött a nap. Kinyitottam szemeim, körbenéztem, és azon gondolkodtam, hogy valyon hol lehetek most? A szobának a falán rengeteg trófea díszelgett, mindenféle állatok fejeivel. Ezenkívül rengeteg kipreparált állat volt a helyiségben, és valami iszonytató dög szag. Nem tudtam mozdulni, mintha a testemből kiszállt volna az élet. A pánik urrá lett rajtam, és iszonyatosan izzadni kezdtem. A szoba ajtaja hirtelen kinyílt, és egy öreg ember sétált be. Nagyokat szuszogott, minden egyes lépésénél sóhajtott egyet. Ránéztem, és megszólaltam.
- Ki maga? És miért nem tudok mozdulni? - Kérdeztem tőle iszonyatos félelemmel a szívemben.
Az öreg rám nézett fél szemével, és fejét rosszallóan rázta. Rámutatott az állatokra, aztán a torkára.
- Maga néma? - Kérdeztem tőle, mire csak egy bólintást kaptam válaszként. - Maga csinálta ezeket az állatokat? - Kérdeztem, mire az öreg imsét bólintott. Elővett zsebéből egy szikét, rám mutatott, és mosolyogni kezdett.
Ekkor már tudtam, hogy mi fog következni. Az öreg egy elmebeteg remete, az erdőben él, és a levadászott állatokat, vagy kitömi, vagy trófeát készít belőlük, és a legújjabb szerzeménye én leszek. Lebénított... Nem tudtam mozdulni, csak kiabálni. Egyre közelebb, és közelebb jött a szikével, én pedig egre jobban éreztem az életem végét. A másik szobából egy teafőző hangja hallatta magával, hogy készen van a felrakott tea. Az öreg visszarakta zsebébe a szikét, és gyorsléptekkel kiment a szobából. Erölködtem ahogy tudtam, de semmi. Egy perc mulva megmozdult a kézfejem, és éreztem, hogy a bénító méreg lassan kiszáll a testemből.
Az öreg egy öt percen belül visszajött, újra elővette szikéjét, és felém vette az irányt. Mikor már ott volt mellettem, egy mozdulattal kirántottam kezéből a szikét, és ráfogtam.
- Maradjon nyugton, vagy elvágom a torkát! - Kiabáltam vele, mire az öreg megijedt, és elkerekedett szemmel meg sem mert mozdulni.
Kirohadntam a házból, és futottam befelé az erdőn át...
...Folytatása következik...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
