Emberek. Apró bábok. Játék katonácskák. Rózsaszínes műanyagba öntött lélek, és élet. Hatalmas precizitással megmunkált egyedek, felsorakoztatva a futószallagon, egy képzelt jövő felé sodorja őket a hatalom, s végül ugyan ez kényszeríti pusztulásra is. Csupán a csend nem az én hangom, mi kiált a többi közül, "Ó nyújtanál segédkezet!" s nem vesznék feledésbe talán. Ki tudja? Fémlábakon lépdelve szállítóeszközként, hatalmas morajlással, hangzavarral gurul végig a poros, madár látta ösvényen ez az acél monstrum, magában hordozván bábokat, fegyvereket, eszközöket. Talán még a felkelő Nap kivilágítja a sötét teret, és egyfalyta reménysugárként árasztja magát a világra, tudatva, hogy még nem jött el az óra mutatóján az éjfél, melyel véget ér egy nap. jelképként ragyog majd ujra, s a vért felszárítja, dögszagot hagyva maga után, húzza a derűs érzést.
Ó mert csak hajszolja, csak hajszolja a sok batár. Kitaposott ösvényen magasztosnak mutatni magad, járni a nagyok útját, pont olyan nehéz, és képmutató, mint a világ, hol élünk. Orkán erejű csapásokkal sújtanak majd rájuk, és igen! Igen akkor fognak csak rájönni igazán, hogy nincs halhatatlan, és egy apró fémdarab, egy perc leforgása alatt lerombol, egy addig stabilan álló, éveken át fejlesztett várat. Egy élet múlhat a figyelmen. Most jött el a pillanat, hogy már én sem bírom tovább. Na már csak tizenöt perc. Nem látjátok hogy istenetek feketében, térdre borulva hullajtja könnyeit a földre, elbúcsúzva gyermekeitől, gyászolván teremtményeit. Üdvözlünk hát a harcosok oldalán. Nincs már se remény, sem pedig garancia. Szomorú fák hajolnak a tetemek fölé, kívánnak részvétet, bár nekik csend hangjuk, még is látni rajtuk, mély gyászba takaróztak, s az esővel a vért is magukba szívják. Egy kötél himbálózik az egyik ágon. Üresen, magában, várja hogy az idő őt is elragadja, és a múltban elvesszen, mint oly sok név. Győzedelmeskedve dugja ki fejét egy apró növény a halott földből, nagyképűen emelkedik a Nap felé, mintha csak várná a bombázást, mit a gyűlölet gépezeteiből dobnak alá, azzal elpusztítva mindent. Tudod néha fáj. Apró darabokra törve feküdni egy hideg kövön, lehetne oly rangú felüdülés számomra, mint egy hatalmas teher levétele. De egyáltalán nem az. Elfelejtenek idővel. Nem tudok már mit csinálni igazából. Félelem. Ott kinnt még csak most kelt fel a nap, a füst már távozott, kissé kezd tisztulni a kép, látom magam előtt a halmozott testeket. Szomorúság.
Ó te balga Nap! Míg te álomban szenderültél, nyugadalmasan szunnyadtál valahol másutt, azalatt a most már megvilágított területet belepte a gyűlölködés, fegyverek dörrenése, és végül a pusztulás. Csak az látta, ki jelen volt. Csak az élte meg, ki benne szerepelt. Csak az nyert dicsőséget, igazságot, ki már nincs köztünk többé. Soha nem lesz ennek vége. Mint hatalmas sárkányok, tűzvész alakjában söpört végig a feledés kezdete a környéken. Ki volt, ki magára hagyta önmagát, s nyúl módjára védte saját szerveit. Egyetlen egy dolog maradt még hátra. Már csak két perc. Lehet ebből még egyáltalán bármi felvidítót kihozni? Egyáltalán nem! Szomorú. Már csak egy perc és vége. Most nézz magad mögé, mit látsz, önmagad munkájából felgyülemlő szenny. Küld hát, munkád, erőd jelképeként, s majdan ez küld ravatalra. Gúnyos vigyorral hát sarkon fordulok, el indulok már végre. Önön valójában lépett elő a harang szava a déli napsugárzásban, és már csak ez az egy dolog tudatja, hogy csak a végső igazság nem jut haza soha.
<Vége>
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
