Gyakran sétálunk a kis öcsémmel a ligetben az erdős részekben esténként mikor kivilágítanak mindent és még a tó tükréből is valami izgalmas látszódik. Ez a nap más volt. A kis öcsém a nagymamánál volt ezért én egyedül mentem sétálni. Sokkal másabb volt mint mikor ketten szoktunk menni ugyan azon az úton amit akkor bejártam. Sőtétebb volt, alig világított valami, és alig lehetett látni. A távolban mégis mintha pár kis fehéren világító pont lett volna nagyon közel a földhöz. Odamentem hát szemügyre venni a furcsa jelenséget. Virágok voltak. Hó virágok nyáron! lehajoltam, hogy jobban megnézzem ezt a furcsa jelenséget, és hirtelen egy rekedt hang felszólalt: "Csak szemléld ne tapintsd". Hirtelen ijedtemben hátraestem a fűben és mire kinyitottam a szemeim két hatalmas cipőt pillantottam meg magam előtt, és két hozzá tartozó hosszú lábakat. Nem mertem feljebb nézni mert legbelül tudtam kihez tartozhatnak ezek a testrészek. Kíváncsiságom mégis elurralkodott félelmemen és feljebb néztem. Ő volt az akire számítottam... Az Orgonamester.
- Szemléld ezeket a virágokat, mert mikor ezek elhervadnak, akkor el kell vinnem az öcsédet. Emlékszel, hogy régen azt hittem téged küldött hozzám az ég? Hát tévedtem. Nekem nem te kellesz, hanem az öcséd. A másod szülött kisfiú akinek az apjának az apját megtalálták az egyik zongorámban holtan. Ő kell nekem. - Mondta az Orgonamester vágyakozó, rekedt hangon, és megvillantotta felém éles fogait.
- Soha nem fogom neked át adni őt! - Förmedtem rá hangosan, és feltápászkodtam a fűből.
- Nem kell az engedélyed! Elviszem őt kérdezés nélkül is. Ha csak nem... - Mutatott rám felemlet hanggal, idegesen.
- Ha csak nem mi?? - Kérdeztem érdeklődve az Orgonamestert.
Ő egyik pillanatról a másikra eltűnt ahogyan ezt tíz éve is tette.
Hazafelé menet gondolkodni kezdtem, hogy mégis mit tegyek annak érdekében, hogy az Orgonamester nehogy elvigye az öcsémet.
Két nappal később az öcsém hazajött boldogan a nagymamától és igazán sokat mesélt arról, milyen volt a nagyinál töltött idő. Én csak hallgattam a lelkes történeteit miközben egyfolytában a két nappal ez előtti este járt a fejemben.
- Bátyus menjünk ki a ligetbe kérlek. Olyan régen voltunk ott. - Kérlelt az öcsém.
- Most egy darabig nem szeretném ha arrafelé sétálgatnánk. - Válaszoltam vissza szigorú hangon.
-Miért? - Nézett rám öcsém boci szemekkel.
Nem mertem neki elmondani a dolgot. Féltem, hogy be fog következni az a bizonyos nap.
Ezért inkább elfordultam tőle és nem válaszoltam, mire az öcsém elkezdett sírni. A szívem szakadt meg ahogy hallgattam szegény kis ember sírását. Ekkor édesanyám bejött a szobába és rámparancsolt, hogy "igen is kiviszed öcséd a ligetbe mert különben nincs zsebpénz!" Akkoriban eléggé kellett a pénz mindenre. Gondoltam magamban " elindulunk és legfeljebb máshová megyünk." Elindultunk hát. Az út felénél másik irányba fordultunk ami persze rögtön feltűnt a kis öcsémnek.
- Most miért nem arra megyünk mint régen? - kérdezte aggodalmasan.
- Mert felfedeztem egy másik utat ahol sokkal jobb dolgok vannak. - Válaszoltam neki ezzel terelve a témát.
Aztán elindultunk egy nagy bokor irányába. Átmentünk a két hatalmas bokor alatt és egy eléggé ismerős terepre kerültünk. Egy mező... A mező közepén három hó virág félig hervadtan szomorúan konyultak le a föld felé.
- Hogy kerültünk ide? - Szóltam fel hangosan félve.
- Baj van báttyus? Mitől ijedtél meg ennyire? - kérdezte öcsém meglepedten.
- Semmi semmi, nincs baj csak mennjünk innen. Kérlek. - Válaszoltam öcsémnek kétségbeesetten.
Hirtelen a fejemben egy rekedt vékony mégis magas és alacsony hang szólalt meg: "MÁR CSAK KÉT NAPJA MARADT.
Hazarohantunk és másnap nem is mentünk még a liget közelébe sem. Két nap után kinéztem az ablakon és ott állt az Orgonamester. Hatalmas kezével felém integetett a sötétben és pillanatok alatt eltűnt. Aztán egy hangos kiáltás hallatszott öcsém szobájából, én berohantam és megláttam az Orgonamestert amint öcsém felé nyúl hatalmas száraz és vékony kezeivel aztán pedig hirtelen rám néz. "A VIRÁGOK MEGHALTAK. LEJÁRT AZ IDŐ." Elémcsúsztatott valami görbe kést. "MEG AKAROD MENTENI? TUDOD MIT KELL TENNED" Abban a pillanatban felkaptam a kést és magamba döftem. Egy furcsa világba kerültem alig láttam valamit, de magam előtt tisztán láttam a hatalmas Orgonamestert aki mosolygott rám.
- Feláldoztad magad a saját öcsédért. Ekkora szeretetet nagyon rég óta nem láttam egy emberi lény részéről. - Mosolygott rám.
- Megtettem, és másodszorra is megtenném ha arról lenne szó. Kiabáltam felnézve az Orgonamesterre.
Ebben a pillanatban magamhoz tértem egy kórteremben ahol a családom állt körülöttem. Mellkasomon kötés volt és infúzión kaptam vért.
-Mi történt? - Kérdeztem kábultan.
Öcsém odajött hozzám, megfogta a kezem és ezt mondta:
- Átverted. Sikerült de másodszorra nem fog menni. Még nincs vége...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
