Mostanában elgondolgkodtam pár dolgon. Végigvezettem apróbb gondolatfoszlányokban, és szép lassan, de annál biztosabban raktam össze a tökéletes képet. Érdekes, még is egyre határozottabban kijelenthetem, hogy semmi keresni valóm nincs ezen a rohadt helyen, ebben a rohadt életben, és ezen a rohadt bolygón sem. Szárnyalni akartam. Valamikor még szárnyalni akartam. Az idő, és a történtek már rég letépték a kibaszott szárnyaim, és nem hagytak eljutni a magasba. Nem élvezhetem a hűvös kék ég, és a szél érintését a testemen, valamint nem érinthetem a felhúk csúcsait. Itt ragadtam. Itt, ahol az idő lelassul, hol az emberek ráköpnek egymás hátára, azon a helyen, ahol már az sem segít, ha óvatos vagy. Vigyáznom kell magamra, mert ezt más nem teszi meg helyettem. Belátom azért az a pár törött csont, már begyógyult az alatt a hosszú idő alatt, de szárnyaim helyén még mindíg csak két csonka félvégtag díszeleg, fájdalmasan emlékeztetve arra, hogy nem emelkedhetek fel. Az én hibám? Miért érdemeltem ki ezt? Nem tettem semmit... Na hát éppen erről van szó. Egyáltalán nem tettem azért a büdös életben semmit, hogy kiérdemeljem a szárnyakat, és használhassam. Mégis meg volt... Elvesztettem. Életem akkor vett hatalmas fordulatot... Igen emlékszem. Egyszerűen elsiklottam pár dolog felett, és túlságosan vak voltam ahhoz, hogy észre vegyem a körülöttem lévő világot. Nem törődtem semmi mással, csak hogy magamnak legyen jó. Olyanná váltam, mint ők... Igen. Régen még gyűlöltem is őket ezért. Mind olyan önző, és rohadt. Mondhatni megfertőztek. Megfertőztek az önzőséggel, és a hiúsággal. Akkor még tudtam, hogy több vagyok náluk, és mentesültem minden emberi tulajdonságtól, és érzelemtől. Talán túl rég óta tartózkodtam itt? Elképzelhető. Lényegében teljes mértékben azzá váltam, amitől a legjobban tartottam, és a legjobban útáltam. egy undorító csúszómászó lettem. Egy féreglárva, ami beássa magát a leg kellemetlenebb helyre, és miután kifejlődött, felbontja éles, és aprócska rágóival a burkát, és rászabadul az élő szövetre, mígnem teljesen elpusztítja azt. Ez a féreg napról napra egyre jobban kezdte átvenni fölöttem a hatalmat, míg nem, az utolsó napra teljességel sikerült is neki. Átvette az irányítást, és a régi személyemet letaszította a mélybe. Nem létezett múlt, sem a régi énem, csupán ő, és az aroganciája. Jobban visszagondolva, az eltelt idő jócskán megváltoztatta arcom, és a gondolkodásmódom is nagyon megváltozott. Elvesztettem az idő felett az irányítást. most már ő diktált, és nem lehetett megállítani. Még egy percet kérek, és folytatom.
Hosszas levegővétel, és egy kis mennyiségű folyadék elfogyasztása után folytatta beszédét, még is másképp. Hangnemet váltott, és mélyen beleágyazta magát a fotel párnái közé.
Szóval. Miután a féreg átvette az irányítást, a belső személy, aki teljes elnyomás alatt élt, de még mindíg nem tűnt el, azon töprengett, hogy valyon hogyan tudna felül emelkedni a szörnyen, és ha csak egy kicsit is, de újra átvenni az irányítást. hatalmas volt az akaratereje, de mégsem látta értelmét annak, hogy visszakerüljön abba a környezetbe, ahol semmi keresnivalója sincs. Az elején még túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy előtörjön, de ahogy telt az idő, egyre jobban erősödött. Végül, mikor már a szörny alig volt talpon, a belső személy felülkerekedett, és egybeolvadt az akkori irányítóval, így a részévé vált. Az addig nyugvó, és pihenő személy lett a domináns, de a szörny tulajdonságai bennemaradtak. idővel ezeket már képes volt kezelni, és inkább tűnt emberinek ez a matéria, mint valami felsőbbrendűnek. Akkoriban mikor a rend már úgy éppen, hogy kezdett visszaállni, úgy gondoltam egyáltalán nem lehetek többet a régi, így hát meg kell tanulnom úgy boldogulni, ahogy most vagyok, és együtt élni a nem kívánt lakótárssal. Egyszerű a képlet. Ember lettem. Ahogy említettem, az lettem, amitől a legjobban tartottam, és gyűlöltem. Akármennyire is összeállt a kép, nem tudtam teljesen elfogadni. Még mindíg volt bennem egyfalyta érzés, hogy igen is több voltam, és több is vagyok mint mások. Semmi keresni valóm itt... Tudom.
Letette a pappírt, és a tollat az asztalra, előbett zsebéből egy zsebkendőt, megtörölte lassan a szemei alját, felállt, aztán odasétált az blakhoz. mélyen kitekintett rajta, aztán az égre nézett. Egy hatalmas sóhej még elhagyta száját, aztán kiment a szobából, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. A szoba teljesen kihült, elszürkült, és rideggé vált. Semmi nem mozdult, kilépett onnan az élet, csupán a mozdulatlan tárgyak álltak a helyiségben, és a lemenő nap fénye megvilágította azokat, s mögöttük árnyékot vetett a fehér falra.
Nyakamba kaptam a várost, hátha találok valami számomra elfogadható időtőltést. A nap már rég lement, és elkezdődött az az igazán jellemző éjszakai élet. A szmog mocskos és kaparó füstjével együtt magamba szívom a város hangulatát, s mint valami árny, halkan, még is gyors léptekkel haladok a sikátorokon, és az utcákon keresztül. Valami megváltozott. Nem olyan, mint régen. rég várt családtagként visszatér belém egy érzés. A hiányérzet... Valóban. Hiányoznak a régi idők. Hiányzik a régi város, a régi hangulat, és a régi érzések. Tudom, ha most tovább megyek, egyenest jegyet váltok, arra a véget nem érő menetre, eme éjszaka hullámvasútján. Most már meg sem kérdezem magamtól, hogy mire számítsak, mivel teljesen lényegét vesztette a válasz. Egyszerűen sodródom tovább, és nem számít, hogyan fog folytatódni. Eldobom gátlásaim, és pofán ütöm ezt a rohadt várost a rohadt éjszakai életével együtt. Nem is kell sokat mennem, csupán körbe kell néznem, és máris a neonfények, és reklámtáblák vakító összjátéka zaboláz. Csábítóbbnál csábítóbb színek, és feliratok. Melyikbe menyjek elsőnek? Inkább járkálok még egy kicsit, aztán majd eldől. Az utca mögöttem helyezkedő részéről hangot hallok. Valami ismerős hang, aki a nevemen szólít. Ki lehet az? Vagy csupán a drogok, és a álmatlanság teszik, és vannak rám ilyen hatással? Érdekes... Még mindíg nekem kiabál. Nem fogok megfordulni, mert túlságosan lekötött ez a piros autó, ami oly csodálatosan volt lefényezve, hogy tisztán láttam rajta a tükörképem. Ez lenne az én arcom? Mintha nem is az enyém lenne. mégis az én fejemen van. Jaj de nagyon idegesítő ez a hang...
- Mivan?! - Kérdeztem hangosan, és azzal a lendülettel hátrafordultam. Persze, hogy nem volt mögöttem senki. Vagy mégis? Kissé homályosan látok, de mintha az a kukának látszó valami nem is kuka lenne. Te jó ég... Ez felém közelít. És ha megtámad? Minden okom megvolt a pánikra, így szégyen, de jobbnak láttam, ha összekuporodom, és megvárom míg elmegy. Lehajtottam a fejem, és odasímultam a piros autó ajtajához. Az alak lépteinek hangja lassulni kezdtek, míg a végén megállt előttem, és körülbelül egy fél percig meg sem nyikkant. Ekkor már tökéletesen be voltam rezelve, földbegyökerezett a lábam, és legbelül vért izzadva könyörögtem valakinek, hogy ne essen semmi bajom.
- Állj már fel onnan te hülye! - Kiáltott rám erőteljesen a hang. Nagyon ismerős volt, ezért felnéztem, és magam előtt egy hatalmas hasú fiatalembert pillantottam meg. Ismertem. Ott lakott ugyanabban a házban ahol én, csak épp az alattam lévő emeleten. Sokszor járt fel hozzám, mikor lelki segítségnyújtásra volt szüksége. Valójában ő volt az első ember akit személyesebben megismertem, mikor odakerültem a jelenlegi lakóhelyemre. Boldog behízott arcán megvillant egy mosoly, megragadta a karom, és felhúzott a földről.
- Hát apám, te aztán érted a módját, hogyan kell bulizni nem? - Nevetett.
- Éppen indulni készültem tovább. - Jelentettem ki arogánsan, és amint leporoltam magam, el is indultam.
- Hé! Nélkülem? - Kérdezte a szomszédom.
- Gyere ha akarsz. - Mondtam neki félvállal. Igazából nem érdekelt a dolog, és persze előre tudtam, hogy majd út közben megint elkezd nekem szentbeszédet tartani az életéről, ezért inkább úgy tettem mintha figyelnék, miközben az agyam ennek az éjjeli farkasetetőnek a fényeire fókuszált, amit mások városnak neveznek. Érdekes... Én nem adtam neki nevet. Nincs értelme. Minek?
Tovább folytattuk az utunkat, és gondolkodtunk azon, hogy valyon, hogyan is legyen tovább, hogyan folytassuk azt, mit elkezdtünk. Kérdéses... Nem tudom igazából, hogy mit gondoljak, s érezzek. Próbálok együtt élni azzal, mivé váltam, próbálok beilleszkedni az emberek közé. Ha nehézkesen is, de sikerülni fog.
Az idő elteltével egyre több fájdalom, és egyre több olyan dolog edzett meg, mit az élők, s az emberek át élnek nap, mint nap, és mi hajtja őket, hogy feljebb és fejlebb kerüljenek azon a kibaszott ranglétrán, még is halálukig egyeseknek nem sikerül elérnijük. Nekem sem fog sikerülni. Idáig jutottam a saját hülyeségem, és hibáim miatt, és most már nem leszek többre képes, mivel a halotti leplet már rám készülnek rakni mondhatni. Tudjátok mikor az ember a saját halottas ágyán fekszik, csak akkor veszi igazán észre, hogy mit hagyott ki, és mit vesztett az életében. és igazából akkor már nincs mit helyre hozni. Most már csak a másvilág vár, semmi több, egy puha párna, min életemet vesztem, és nincs más hátra, csupán a halál megváltó csókja. Figyeljetek. elértem ide. Itt fekszem, a párnám, mint egy felhő, mi a pihenésnek tökéletesen megfelel, a takarüm, mi a mellkasomig és, mint az életem, mi addig elért valamit, míg képes voltam rá, s tudjátok szárnyaimat szeték, kitaszítottak onnan, nem lehetek már többé egy közűlük, emberként kellett életemet élnem, emberként kell most meghalnom. Ezt érdemlem, ezt kaphattam csupán. Sajnálom azokat, kiktől nem köszönhettem el, kiknek nem mondhattam el azt, mi szívemet legbelül nyomta, talán egy nap, egy pillanatban rájönnek üzenetemre, aztán saját szájuk íze szerint fogják alakítani sorsukat, nem irányítás alatt, s egyszer és mindenkorra észre fogják venni, hogy volt olyan, ki nem önmagáért élt, hanem a többiekért, mert tanult hibájából, megtaulta a leckét, mit megérdemelt, hogy tanuljon belőle, aztán már csak egy lélegzetvétel, és nem tartozom többé közétek. Örültem mindenkinek, kit ismerhettem, voltak barátok, voltak szeretők, voltak rosszakarók, és voltak, kik csak nevettek. legyetek most boldogok, élkétek tovább az életetek, mit a sors szánt nekted, de ne feledjétek, ezt csak is ti irányítjátok. most eltűnik a levegőm, aztán eltűnik a szoba, eltűnnek a barátok, még az utolsó pillantást megkaptam, aztán örök álomba kényszerülök. Viszlát
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
