Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.


























Emberek. Apró bábok. Játék katonácskák. Rózsaszínes műanyagba öntött lélek, és élet. Hatalmas precizitással megmunkált egyedek, felsorakoztatva a futószallagon, egy képzelt jövő felé sodorja őket a hatalom, s végül ugyan ez kényszeríti pusztulásra is. Csupán a csend nem az én hangom, mi kiált a többi közül, "Ó nyújtanál segédkezet!" s nem vesznék feledésbe talán. Ki tudja? Fémlábakon lépdelve szállítóeszközként, hatalmas morajlással, hangzavarral gurul végig a poros, madár látta ösvényen ez az acél monstrum, magában hordozván bábokat, fegyvereket, eszközöket. Talán még a felkelő Nap kivilágítja a sötét teret, és egyfalyta reménysugárként árasztja magát a világra, tudatva, hogy még nem jött el az óra mutatóján az éjfél, melyel véget ér egy nap. jelképként ragyog majd ujra, s a vért felszárítja, dögszagot hagyva maga után, húzza a derűs érzést.

Ó mert csak hajszolja, csak hajszolja a sok batár. Kitaposott ösvényen magasztosnak mutatni magad, járni a nagyok útját, pont olyan nehéz, és képmutató, mint a világ, hol élünk. Orkán erejű csapásokkal sújtanak majd rájuk, és igen! Igen akkor fognak csak rájönni igazán, hogy nincs halhatatlan, és egy apró fémdarab, egy perc leforgása alatt lerombol, egy addig stabilan álló, éveken át fejlesztett várat. Egy élet múlhat a figyelmen. Most jött el a pillanat, hogy már én sem bírom tovább. Na már csak tizenöt perc. Nem látjátok hogy istenetek feketében, térdre borulva hullajtja könnyeit a földre, elbúcsúzva gyermekeitől, gyászolván teremtményeit. Üdvözlünk hát a harcosok oldalán. Nincs már se remény, sem pedig garancia. Szomorú fák hajolnak a tetemek fölé, kívánnak részvétet, bár nekik csend hangjuk, még is látni rajtuk, mély gyászba takaróztak, s az esővel a vért is magukba szívják. Egy kötél himbálózik az egyik ágon. Üresen, magában, várja hogy az idő őt is elragadja, és a múltban elvesszen, mint oly sok név. Győzedelmeskedve dugja ki fejét egy apró növény a halott földből, nagyképűen emelkedik a Nap felé, mintha csak várná a bombázást, mit a gyűlölet gépezeteiből dobnak alá, azzal elpusztítva mindent. Tudod néha fáj. Apró darabokra törve feküdni egy hideg kövön, lehetne oly rangú felüdülés számomra, mint egy hatalmas teher levétele. De egyáltalán nem az. Elfelejtenek idővel. Nem tudok már mit csinálni igazából. Félelem. Ott kinnt még csak most kelt fel a nap, a füst már távozott, kissé kezd tisztulni a kép, látom magam előtt a halmozott testeket. Szomorúság.

Ó te balga Nap! Míg te álomban szenderültél, nyugadalmasan szunnyadtál valahol másutt, azalatt a most már megvilágított területet belepte a gyűlölködés, fegyverek dörrenése, és végül a pusztulás. Csak az látta, ki jelen volt. Csak az élte meg, ki benne szerepelt. Csak az nyert dicsőséget, igazságot, ki már nincs köztünk többé. Soha nem lesz ennek vége. Mint hatalmas sárkányok, tűzvész alakjában söpört végig a feledés kezdete a környéken. Ki volt, ki magára hagyta önmagát, s nyúl módjára védte saját szerveit. Egyetlen egy dolog maradt még hátra. Már csak két perc. Lehet ebből még egyáltalán bármi felvidítót kihozni? Egyáltalán nem! Szomorú. Már csak egy perc és vége. Most nézz magad mögé, mit látsz, önmagad munkájából felgyülemlő szenny. Küld hát, munkád, erőd jelképeként, s majdan ez küld ravatalra. Gúnyos vigyorral hát sarkon fordulok, el indulok már végre. Önön valójában lépett elő a harang szava a déli napsugárzásban, és már csak ez az egy dolog tudatja, hogy csak a végső igazság nem jut haza soha.

 

<Vége>

Volt egyszer egy Nyár

2010.05.18. 14:32

Szellő hátán hordoz békét,
Mely csendet szór a világra.
A tükör mögül ablakát kitárva,
S figyelte onnan élete végét.

Elhamvasztott emlékképek,
Elfújták a füstöt a földről.
Hang halatszódott a temetőből,
Végül aztán múltam elé lépek.

Nem zengi háború dalát,
Az a régi dicső ének.
Maradtak hát emlékképek,
Fogva tartva szívem madarát.

Elcsendesültek a romok,
Nincs már bennük élet.
Visszasírja majd az élet,
És a fekete, izzó homok.

Varjú reppen hosszan,
A kopár, sík tájon.
Nem hagyja, hogy fájjon,
Az ő módszere rosszabb.

Nem süt ki többé már,
A fenséges Nap az égen.
Megfeneklett már régen,
Mondták sokan, "kötél rá"!

Felhők mögül előbújt a hold,
Bevilágítja a csatateret.
Nem látni itt már gyermekeket,
Ami élő volt, most már holt.

Örömökkel telni mostmár kár,
Mert mindennek vége, és egy utolsó sort írok.
Egyetlen dolog van, mit még visszasírok,
Hogy volt egyszer egy Nyár.
 

Virágoskert

2010.04.16. 04:02

- Ímhol a növényzet.
- Merre? Nem látom.
- Persze, hogy nem látod. Hiszen a föld alatt bújnak meg.
- Milyen mélyen?
- Azt senki nem tudhatja. Csak az, ki neveli őket.
- Ki gondozza ezt a kertet?
- Neki nincs neve.
- Mit tesz velük? Sokszor jár erre? Talán kifigyelhetnénk.
- Őt még senki sem látta. Egy legenda szerű elbeszélés kering arról, hogyan lett ez a kert.
- Nem tudnám kerthez hasonlítani. Inkább egy kopár kihalt terület... Legenda?
- Bizony! Szeretnéd hallani?
- Boldog vége lesz?
- Hát nem igazán. Sőt az egész történet kicsit furcsa, és elképzelhetetlen.
- Megtörtént?
- Nem tudom pontosan. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Nos érdekel? Elmeséljem?
- Kicsit elbizonytalanodtam.
- Ahogy gondolod...
- Mesélj.
- Biztosan hallani szeretnéd?
- Most már kíváncsi lettem. Halljam!
- Rendben...

Nagyon régen, a messzeségben, volt egy hatalmas erdős terület. Ennek az erdőnek a közepén, volt egy aprócska fa kunyhó. A kunyhó falait fagerendák tették ki, mik egy epró szélfújástól, hangos recsegésbe kezdtek. E házikó gerendáit szú lepte, teteje roskadozott, de még éppen, hogy kitartott. Vészjósló, vérvörös írás állt egy táblán, mi az ajtó fölött lógott: "Maradj távol idegen, mert nem látunk itt szívesen!". A kunyhó tulajdonosa, nem, hogy a saját területét védte, inkább valami számára sokkal értékesebbet. Saját magát. Eme ház lakója egy öreg úr volt, ki rettentően tartott a haláltól, de tudta, hogy életének órája hamarosan feladja a ketyegést, s nem jár tovább ritmikus táncot körbe, és körbe, és körbe. Haját elfehérítette az idő múlása, bőre ráncos lett, körmei szürkésre változtak, hangja elhallkult, s ércessé vált. Lépteinek gyorsasága lelassult, támaszra volt szüksége. Nem volt lakótársa, sem családtagja. Egyedül lakott a hideg, nyirkos erdő kellős közepén.  Azt mondják, úgy félt a haláltól, hogy egész életében az örök fiatalságot kereste. Hajszolta, mint veszett vad a zsákmányát, önfejűen, csak előre haladva. Nem élt káros szenvedélyekkel, folyton csak önmaga igazát ismételgette: Nem fogok meghalni, élve fogok maradni. S így került végül a kaszás színe elé...

- Ennyi?
- Nem nem csak pihenőt tartok. Nem tudom tartani a tempód. 
- Hát akkor megyek lassabban... Tudod... Sajnálom az öreget.
- Miért?
- Mindenkinek vannak céljai. Szegény elpazarolta az életét az örök fiatalság megtalálására, de végül eljött érte a halál.
- Ne feledd, hogy még nem fejeztem be a történetet. Innentől érdekesebb lesz.
- Valóban. Folytasd.

Az öreg úr akármennyire tartózkodott a haláltól, az végül eljött érte. Tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, csupán nem akarta elfogadni a tényt, hogy ő is, mint minden ember, múlandó. Az ég elfeketedett a kunyhó felett, a szél feltámadt, az erdőre sötétség borult. Az öregember hatalmas erőkifejtéssel szorította kopottas botját, fogait összeszorítva, agresszív ábrázattal hunyorított ki az ablakon, figyelve az ítélet időt, és a kaszás közeledtét. Az ablakból kinézve, csak a sötét és mély erdőt lehetett látni, ráadásul azon belül sem túl messzire. Zörögtek a fák száraz, még le nem hullott levelei, a bokrok ágainak, írtozatosan zajos összecsapódásai tudatták az öreggel, hogy eljött az utolsó perc számára. a szél még zordabban kezdett fújni odakinnt, és a sötét erdő homályából árnyak törtek elő, tornádószerűen összefutva, aztán minden zaj egy pillanat alatt elnémult, végül egy halálsikollyal maga mögött színrelépett a kaszás. Ruházatának alsórésze ébenfekete füst alakjában érintette a földet, halott, csontos kezei szorosan tartották kaszájának ezüstszínű, gerincoszlop szerű markolatát. Hatalmas éjfekete csuklyája alatt sötétség lapult, mely arcát eltakarta halandók számára, s minek révén ő maga a megtestesült halál, fémes, dúrva levegővételeinek hangja elhallatszódott egészen a kunyhóig, s az megfagyasztotta a vért az öregember ereiben. Mozdulni sem mert a félelemtől. Kimagasló alakja, és halálszagú, hamu színű aurája beterítette az egész területet. Egyenes tartással állt a kunyhó előtt, és egy ideig szemlélte az ablak mögött remegő öreget, ki jégcsappá dermedt az elé táruló látványtól. A Kaszás vállára emelte hatalmas aratóeszközét, rámutatott az ablak mögött álló öregre, és lassan elindult felé. Amerre haladt, elszáradt a földön minden, mi addig élő volt.
- Le élted az életedre kiszabott időt. Ím eljöttem érted! - Mordult fel A Kaszás.
Hangja oly összetett volt, mint ha csak az addig elragadott lelkek, utolsó halálba folytott kiáltásait hallanánk. A szerencsétlen öreg úr nem tudott mit tenni, utolsó szó jogán kibökte azt, ami a legelőszőr felvillant tudatában.
- Alku! - Kiáltott az öreg, aztán elhalkult, és mozdulatlanul figyelte A Kaszás reakcióját.
A környezet hitelen lehüllt, és a halálhozó megállt. Időzött egy pár pillanatot, aztán végül be adta derekát.
- Legyen. - suttogta a csuklyás, és fegyverét, egy határozottan erős mozdulattal a földbe szúrta. Ekkor a talaj kettévált, felnyílt, végül magábaszippantotta az egész erdőt, a fa kunyhót, az öreget, és a Kaszást.
- Hol vagyunk? - Kérdezte az öreg.
- Ez a purgatórium. Élet, és halál között. Nem a külvilág, sem pedig a másvilág. Egy köztes állapot, ahol a bolyongásra ítélt lelkek várakoznak, az örökkévelóságig. - Felelte a csuklyás. Az öregember körbenézett. szenvedő lelkek repkedtek körbe körbe, folyamot alakítva az égen, mely lila kozmoszként izzott, akörül a csekély földmennyiség körül amin tartózkodtak.
- Nos... Mi lenne az alkud? Mit tudsz felhozni? - kérdezte a Kaszás, és lenézett a remegő idős férfira, mire az felnézett rá, és nyelt egy nagyot. Gondolkodni kezdett.
- Gyerünk! Kivele! - Kiáltott rá a Halál hozója.
- Az örök élet! - Harsongott hangosan az öreg.
- Mit akarsz ezzel? - Kérdezte a Kaszás.
- Legyen három feladvány. Három aprócska dolog. Ha mindhármat helyesen megválaszolod, elviheted a lelkemet. Ha viszont bármelyiket elhibázod, örök élet jár nekem. - Húzta ki magát az öreg, és peckesen, karba tett kézzel, magabiztosan rámosolygott a Csuklyás halálra.
- Figyelmeztetlek ember fia. Én vagyok maga a vég. Mindent tudok. - Felelte hidegrázó hangon a Kaszás. - Halljam az első feladványt.
- Hmm. Tételezzük fel, hogy egy villanyszerelõ beköt a pincében három lámpát, amelyeknek fenn, a lakásban van a kapcsolójuk. De sajnos elfelejtette, melyiket kötötte melyikhez. Fenn van a lakásban, és csak egyszer akar lemenni a pincébe, majd visszajönni. Hogy állapítja meg, melyik lámpához melyik kapcsoló van kötve? - Mosolygott az öregember, majd ránézett a Kaszásra.
- Mi sem egyszerűbb te ostoba! - Nevetett a kaszás. - Felkapcsol egyet , így hagyja néhány percig, majd lekapcsolja. Felkapcsol egy másikat majd felmegy. Fenn ég egy, a maradék kettõbõl pedig az égett amelyik meleg. - Válaszolta a kaszás. Az öregnek erre elakadt a szava, és kissé elbizonytalanodott, de aztán tovább töprengett, és egy fél perc után megszólalt.
- Van egy vár, amelyet egy sárkány õriz, aki arról híres, hogy minden állításról el tudja dönteni, hogy igaz vagy hamis. Ha igaz az állítás, akkor megégeti az illetõt, ha hamis, akkor megeszi. Arra jár egy vándor, odamegy a sárkányhoz, mond neki valamit, mire a sárkány beengedi a várba. Mit mondott a vándor? - Kérdi a Kaszástól.
-Ugyan már ember. A múlt században már hallottam ezt. A válasz: Hé sárkány! Te most meg fogsz enni engem! - Kiáltotta a kaszás, majd kétkezébe szorította fegyverét, és elnevette magát.
- Romlanak az esélyeid ember. Egy utolsó dobásod maradt. Bár nem látom értelmét, de miért is ne? Vágjunk bele!
Az öreg úr nagyon kétségbe esett. Tudta, hogy ha a következő feladványt is kitalálja, akkor neki vége az életének. Ökölbe szorította kezeit, és egy hatalmas erőfeszítés után kinyögte:
- Másoknak ez csak egy darab természet, nekem támaszom magányos, vén napjaimra. Mi az? Erre a Kaszás elgondolkodott, s egy perc gondolkodás után rá is vágta a választ.
- Sétapálca! - Kiáltotta.
Az öger úr szeme felcsillant, aztán elmosolyodott, és ezt felelte:
- Sajnálom kedves barátom, de a válasz helytelen. A szó amit kerestél, a virágoskert. - suttogta az öreg, és összecsapta mindkét tenyerét.
- Látod Kaszás hibáztál. Álld a szavad, és engedj vissza. - Mondta az öreg, és felnézett rá.
- Azt hiszem ez nem megoldható. Csaltál vénember! Pusztulj! - Fegyverét a magasba emelte, és egy mozdulattal lesujtott.

- Azon a napon a lelkek sírni kezdtek a játék becstelen végkifejlete miatt. Az öreg úr Nem került a túlvilágra, sem pedig a purgatóriumba. Visszatért a földre, csupán más létformában. Ez az a hely ahol annak idején az erdő, és a kunyhó állt. - Mutattam a kopár, kihalt terület egy kis zöld részére, hol mindenféle színű és fajtájú virág nőtt.
- Csodaszép. De mi lett az öreg emberrel?
- Nos... Amíg ezek a virágok itt lesznek, addig az ő lelke is tovább él ezen a helyen.
- Szerintem ez nem igaz történet. Fogadjunk, hogy csak most találtad ki.
Oda álltam a virágok elé, és vettem egy mély levegőt.
- Ki tudja? Volt egy ember aki egész életében az örök életet hajszolta, s a végén látod még is megkapta.
 

Víge

Szárnya szegett angyal

2010.03.06. 16:03

Mostanában elgondolgkodtam pár dolgon. Végigvezettem apróbb gondolatfoszlányokban, és szép lassan, de annál biztosabban raktam össze a tökéletes képet. Érdekes, még is egyre határozottabban kijelenthetem, hogy semmi keresni valóm nincs ezen a rohadt helyen, ebben a rohadt életben, és ezen a rohadt bolygón sem. Szárnyalni akartam. Valamikor még szárnyalni akartam. Az idő, és a történtek már rég letépték a kibaszott szárnyaim, és nem hagytak eljutni a magasba. Nem élvezhetem a hűvös kék ég, és a szél érintését a testemen, valamint nem érinthetem a felhúk csúcsait. Itt ragadtam. Itt, ahol az idő lelassul, hol az emberek ráköpnek egymás hátára, azon a helyen, ahol már az sem segít, ha óvatos vagy. Vigyáznom kell magamra, mert ezt más nem teszi meg helyettem. Belátom azért az a pár törött csont, már begyógyult az alatt a hosszú idő alatt, de szárnyaim helyén még mindíg csak két csonka félvégtag díszeleg, fájdalmasan emlékeztetve arra, hogy nem emelkedhetek fel. Az én hibám? Miért érdemeltem ki ezt? Nem tettem semmit... Na hát éppen erről van szó. Egyáltalán nem tettem azért a büdös életben semmit, hogy kiérdemeljem a szárnyakat, és használhassam. Mégis meg volt... Elvesztettem. Életem akkor vett hatalmas fordulatot... Igen emlékszem. Egyszerűen elsiklottam pár dolog felett, és túlságosan vak voltam ahhoz, hogy észre vegyem a körülöttem lévő világot. Nem törődtem semmi mással, csak hogy magamnak legyen jó. Olyanná váltam, mint ők... Igen. Régen még gyűlöltem is őket ezért. Mind olyan önző, és rohadt. Mondhatni megfertőztek. Megfertőztek az önzőséggel, és a hiúsággal. Akkor még tudtam, hogy több vagyok náluk, és mentesültem minden emberi tulajdonságtól, és érzelemtől. Talán túl rég óta tartózkodtam itt? Elképzelhető. Lényegében teljes mértékben azzá váltam, amitől a legjobban tartottam, és a legjobban útáltam. egy undorító csúszómászó lettem. Egy féreglárva, ami beássa magát a leg kellemetlenebb helyre, és miután kifejlődött, felbontja éles, és aprócska rágóival a burkát, és rászabadul az élő szövetre, mígnem teljesen elpusztítja azt. Ez a féreg napról napra egyre jobban kezdte átvenni fölöttem a hatalmat, míg nem, az utolsó napra teljességel sikerült is neki. Átvette az irányítást, és a régi személyemet letaszította a mélybe. Nem létezett múlt, sem a régi énem, csupán ő, és az aroganciája. Jobban visszagondolva, az eltelt idő jócskán megváltoztatta arcom, és a gondolkodásmódom is nagyon megváltozott. Elvesztettem az idő felett az irányítást. most már ő diktált, és nem lehetett megállítani. Még egy percet kérek, és folytatom.

Hosszas levegővétel, és egy kis mennyiségű folyadék elfogyasztása után folytatta beszédét, még is másképp. Hangnemet váltott, és mélyen beleágyazta magát a fotel párnái közé.

Szóval. Miután a féreg átvette az irányítást, a belső személy, aki teljes elnyomás alatt élt, de még mindíg nem tűnt el, azon töprengett, hogy valyon hogyan tudna felül emelkedni a szörnyen, és ha csak egy kicsit is, de újra átvenni az irányítást. hatalmas volt az akaratereje, de mégsem látta értelmét annak, hogy visszakerüljön abba a környezetbe, ahol semmi keresnivalója sincs. Az elején még túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy előtörjön, de ahogy telt az idő, egyre jobban erősödött. Végül, mikor már a szörny alig volt talpon, a belső személy felülkerekedett, és egybeolvadt az akkori irányítóval, így a részévé vált. Az addig nyugvó, és pihenő személy lett a domináns, de a szörny tulajdonságai bennemaradtak. idővel ezeket már képes volt kezelni, és inkább tűnt emberinek ez a matéria, mint valami felsőbbrendűnek. Akkoriban mikor a rend már úgy éppen, hogy kezdett visszaállni, úgy gondoltam egyáltalán nem lehetek többet a régi, így hát meg kell tanulnom úgy boldogulni, ahogy most vagyok, és együtt élni a nem kívánt lakótárssal. Egyszerű a képlet. Ember lettem. Ahogy említettem, az lettem, amitől a legjobban tartottam, és gyűlöltem. Akármennyire is összeállt a kép, nem tudtam teljesen elfogadni. Még mindíg volt bennem egyfalyta érzés, hogy igen is több voltam, és több is vagyok mint mások. Semmi keresni valóm itt... Tudom.

Letette a pappírt, és a tollat az asztalra, előbett zsebéből egy zsebkendőt, megtörölte lassan a szemei alját, felállt, aztán odasétált az blakhoz. mélyen kitekintett rajta, aztán az égre nézett. Egy hatalmas sóhej még elhagyta száját, aztán kiment a szobából, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. A szoba teljesen kihült, elszürkült, és rideggé vált. Semmi nem mozdult, kilépett onnan az élet, csupán a mozdulatlan tárgyak álltak a helyiségben, és a lemenő nap fénye megvilágította azokat, s mögöttük árnyékot vetett a fehér falra.

 

Nyakamba kaptam a várost, hátha találok valami számomra elfogadható időtőltést. A nap már rég lement, és elkezdődött az az igazán jellemző éjszakai élet. A szmog mocskos és kaparó füstjével együtt magamba szívom a város hangulatát, s mint valami árny, halkan, még is gyors léptekkel haladok a sikátorokon, és az utcákon keresztül. Valami megváltozott. Nem olyan, mint régen. rég várt családtagként visszatér belém egy érzés. A hiányérzet... Valóban. Hiányoznak a régi idők. Hiányzik a régi város, a régi hangulat, és a régi érzések. Tudom, ha most tovább megyek, egyenest jegyet váltok, arra a véget nem érő menetre, eme éjszaka hullámvasútján. Most már meg sem kérdezem magamtól, hogy mire számítsak, mivel teljesen lényegét vesztette a válasz. Egyszerűen sodródom tovább, és nem számít, hogyan fog folytatódni. Eldobom gátlásaim, és pofán ütöm ezt a rohadt várost a rohadt éjszakai életével együtt. Nem is kell sokat mennem, csupán körbe kell néznem, és máris a neonfények, és reklámtáblák vakító összjátéka zaboláz. Csábítóbbnál csábítóbb színek, és feliratok. Melyikbe menyjek elsőnek? Inkább járkálok még egy kicsit, aztán majd eldől. Az utca mögöttem helyezkedő részéről hangot hallok. Valami ismerős hang, aki a nevemen szólít. Ki lehet az? Vagy csupán a drogok, és a álmatlanság teszik, és vannak rám ilyen hatással? Érdekes... Még mindíg nekem kiabál. Nem fogok megfordulni, mert túlságosan lekötött ez a piros autó, ami oly csodálatosan volt lefényezve, hogy tisztán láttam rajta a tükörképem. Ez lenne az én arcom? Mintha nem is az enyém lenne. mégis az én fejemen van. Jaj de nagyon idegesítő ez a hang...

- Mivan?! - Kérdeztem hangosan, és azzal a lendülettel hátrafordultam. Persze, hogy nem volt mögöttem senki. Vagy mégis? Kissé homályosan látok, de mintha az a kukának látszó valami nem is kuka lenne. Te jó ég... Ez felém közelít. És ha megtámad? Minden okom megvolt a pánikra, így szégyen, de jobbnak láttam, ha összekuporodom, és megvárom míg elmegy. Lehajtottam a fejem, és odasímultam a piros autó ajtajához. Az alak lépteinek hangja lassulni kezdtek, míg a végén megállt előttem, és körülbelül egy fél percig meg sem nyikkant. Ekkor már tökéletesen be voltam rezelve, földbegyökerezett a lábam, és legbelül vért izzadva könyörögtem valakinek, hogy ne essen semmi bajom.

- Állj már fel onnan te hülye! - Kiáltott rám erőteljesen a hang. Nagyon ismerős volt, ezért felnéztem, és magam előtt egy hatalmas hasú fiatalembert pillantottam meg. Ismertem. Ott lakott ugyanabban a házban ahol én, csak épp az alattam lévő emeleten. Sokszor járt fel hozzám, mikor lelki segítségnyújtásra volt szüksége. Valójában ő volt az első ember akit személyesebben megismertem, mikor odakerültem a jelenlegi lakóhelyemre. Boldog behízott arcán megvillant egy mosoly, megragadta a karom, és felhúzott a földről.

- Hát apám, te aztán érted a módját, hogyan kell bulizni nem? - Nevetett.

- Éppen indulni készültem tovább. - Jelentettem ki arogánsan, és amint leporoltam magam, el is indultam.

- Hé! Nélkülem? - Kérdezte a szomszédom.

- Gyere ha akarsz. - Mondtam neki félvállal. Igazából nem érdekelt a dolog, és persze előre tudtam, hogy majd út közben megint elkezd nekem szentbeszédet tartani az életéről, ezért inkább úgy tettem mintha figyelnék, miközben az agyam ennek az éjjeli farkasetetőnek a fényeire fókuszált, amit mások városnak neveznek. Érdekes... Én nem adtam neki nevet. Nincs értelme. Minek?

Tovább folytattuk az utunkat, és gondolkodtunk azon, hogy valyon, hogyan is legyen tovább, hogyan folytassuk azt, mit elkezdtünk. Kérdéses... Nem tudom igazából, hogy mit gondoljak, s érezzek. Próbálok együtt élni azzal, mivé váltam, próbálok beilleszkedni az emberek közé. Ha nehézkesen is, de sikerülni fog.

Az idő elteltével egyre több fájdalom, és egyre több olyan dolog edzett meg, mit az élők, s az emberek át élnek nap, mint nap, és mi hajtja őket, hogy feljebb és fejlebb kerüljenek azon a kibaszott ranglétrán, még is halálukig egyeseknek nem sikerül elérnijük. Nekem sem fog sikerülni. Idáig jutottam a saját hülyeségem, és hibáim miatt, és most már nem leszek többre képes, mivel a halotti leplet már rám készülnek rakni mondhatni. Tudjátok mikor az ember a saját halottas ágyán fekszik, csak akkor veszi igazán észre, hogy mit hagyott ki, és mit vesztett az életében. és igazából akkor már nincs mit helyre hozni. Most már csak a másvilág vár, semmi több, egy puha párna, min életemet vesztem, és nincs más hátra, csupán a halál megváltó csókja. Figyeljetek. elértem ide. Itt fekszem, a párnám, mint egy felhő, mi a pihenésnek tökéletesen megfelel, a takarüm, mi a mellkasomig és, mint az életem, mi addig elért valamit, míg képes voltam rá, s tudjátok szárnyaimat szeték, kitaszítottak onnan, nem lehetek már többé egy közűlük, emberként kellett életemet élnem, emberként kell most meghalnom. Ezt érdemlem, ezt kaphattam csupán. Sajnálom azokat, kiktől nem köszönhettem el, kiknek nem mondhattam el azt, mi szívemet legbelül nyomta, talán egy nap, egy pillanatban rájönnek üzenetemre, aztán saját szájuk íze szerint fogják alakítani sorsukat, nem irányítás alatt, s egyszer és mindenkorra észre fogják venni, hogy volt olyan, ki nem önmagáért élt, hanem a többiekért, mert tanult hibájából, megtaulta a leckét, mit megérdemelt, hogy tanuljon belőle, aztán már csak egy lélegzetvétel, és nem tartozom többé közétek. Örültem mindenkinek, kit ismerhettem, voltak barátok, voltak szeretők, voltak rosszakarók, és voltak, kik csak nevettek. legyetek most boldogok, élkétek tovább az életetek, mit a sors szánt nekted, de ne feledjétek, ezt csak is ti irányítjátok. most eltűnik a levegőm, aztán eltűnik a szoba, eltűnnek a barátok, még az utolsó pillantást megkaptam, aztán örök álomba kényszerülök. Viszlát

2010. az ég, és a föld...

2010.01.21. 00:58

Egyik lépésről a másikra, de még mindíg nem értem el a célom. Mit hozhat ez a bizonyos szám? Mit hoz majd a holnap? Ha túl sokat gondolkodom rajta, idő előtt kiég a tudatom, és csak egy marék hamu marad belőle, amit könnyedén kifúj a szellő a helyéről. Hosszú idő telt el, és nagyon sok mindent megéltem ez alatt az egy év alatt. Következzen hát egy új lépés, egy új év. Szaporázni kezdtem lépteimet, magam mögött csupán lábnyomokat hagyván suhantam előre az éjszakába. Most ne. Kérlek csak most ne engedd el a kezem, mert ha így lesz, engem elsodor a semmi, és magányba ütközvén, egyedül állnék a hideg utcán. De aztán elengedte. Pár perc. Csupán pár perc, és visszatér. A homályos utcák tele vannak veszéllyel, és bármelyik pillanatban elveszthetem az önkontrollomat. Csak állok tovább, és a távolba meredve várok a percre, mikorújból tisztán látok, hallok, érzékelem a külvilágot, és ő visszajön hozzám. Várakozásba merülvén megszűnt létezni minden hang, minden kép, minden matériális dolog elvesztette a jelentését, mint ahogyan ez oly megszokott volt az egyedüllét során. Csak a lélegzet, és a tartás, ami azt jelenti, hogy még életben vagyok. Nem működtet semi, csupán egy élettelen test ácsorog az út szélén, és a percek tovább léptek. Visszatért hozzám. Visszatért, s egyik láb a másik után, már egyenest a cél felé haladván egyre gyorsabban, acélparipán, hihetetlen tájakon keresztül érkezünk oda, hol az évtizedet rituálészerűen beteljesítsük. Vagy csupán egymagamra hagyatva? Fények közt az éjszakában, robbanások hangja rázta meg a csendet, s azon az éjjelen, elhagyott a tudat, és helyébe lépett a féktelenség. Nem figyelte már lépteim, s mozdulataim, szeme nem követte arcom vonásait, csupán önön valóságát éltette, s engem koloncként, teher módjára figyelembe sem vett. Mint egy rossz betegség, megfertőzte tudatát,  aképp cselekedett, ahogy az neki jó volt. Az idő egyre gyorsabban pörgött, az órák száma váltogatta egymást, és az utolsó pillanatban, észbekapván, felfigyelve az évtized eljövetelébe, számolásba kezdtek. Négy... Három... Kettő... Egy... Egy pillanat, mi megmarad, és egy másik, ami örökre elvész. Hirtelen a sötét fellegekből vízcseppek hullottak alá a földre, aztán egyik percről a másikra hatalmas eső kerekedett ki ebből a folyamatból. Kezdetét vette az évtized, és egy állapot a végét járta. Számomra megszűnt a puszta tudat, és öntudatlan módjára néztem a távolba. Mi fog most történni? Mi lesz ez után? Reggel tértem magamhoz. Tudtam, hogy nem otthon vagyok, de azt is tudtam, hogy egyáltalán nem jó helyen. Rendbeszedtem magamat, ő pedig elfordult tőlem. Arcát lesütötte, hogy ne kelljen a szemembe hazudnia. Ismertem őt régóta. Tutam, hogy mikor nem vagyok szívesen látott. Fogtam hát táskám, és nekiindultam, ennek a ködös, esőszagú, szürke, semmitmondó elsejének. Utam tiszta volt előttem, s tudtam merre tartok. Viszont legbelül mégsem volt minden ennyire tiszta. A gondolatok, valamint az emlékezetkimaradás. Ennyi maradt... Ezzel indultam neki az új évnek, és nem számítottam rá mi lesz ez után. Elértem az otthonomat, s amint megszabadultam terheimtől, egy perc alatt kifakadtam, és mind az, mi összegyűlt egy év alatt, az ott, és akkor ki is tört belőlem. Dühös voltam, csalódott, és szomorú egyszerre. Könnyeim nem tűntek el oly gyorsan, mint rég. Már az idejét sem tudom már, mikor hagyta el utoljára könny a szememet. Abban a hitben éltem, hogy már nem vagyok képes rá, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Úgy éreztem elhagyott minden erőm, és csak egy lépés választott el attól a bizonyos ébredéstől. Tisztában voltam vele, hogy mit értem el eddig a tudat, és a gondolkodás rögös útján, és tisztában voltam az élet apró cseprő dolgaival, valamint nyitott szemmel, figyelmesen közlekedtem, de mégis elvakultam. elvakultam, mert én is önző akartam lenni, mint minden egyes materiális személy, aki ennek a bolygónak a földjét tapossák. Egy akartam velük lenni, még is mindentől távol élni, úgy ahogy az nekem tetszik. Már tudom, hogy én nem viselkedhetek úgy, mint ahogy ők. Nem engedi az élet, mivel abban a percben, mikor úgy látja, hogy épp elég jót kaptam, akkor fordul felém, és farkasszemet néz velem, aztán olyan nyíl egyenesen arcba köp, hogy azt tökéletesebben már nem lehet. Nem viselkedhetek önző módon, s fordulhatok el mástól úgy, hogy annak ne legyen következménye. Nemsok hiányzott, de egyik napról a másikra eljött a pillanat, mikor elszakad tőlem. Így is lett. Számítottam rá, és tudtam már akkor, hogy ez az év sem kezdődik jobban, mint az előző. Egyedül maradtam, de tudtam, csak pár szó nyugtat meg igazán. Egyedül jobb nekem. Akkor, azon a napon, meghalt egy személy, s poraiból, egy új lépett elő. az egyszerű érzelmek, számára semit nem jelentettek, és mind a mai napig nem jelentenek semmit. Csupán egy parazita ő, aki oly módon fertőzi az emberek tudatát, hogy az elképzelhetetlen. Manipulál, és kategorizál. Válogatás nélkül, botrányos módon, kihült testével festi az éjszakát a falra, s járja a maga útját. Úgy tesz, ahogy neki tetszik, nem kontrollálja se személy, se isten. Üres tekintettel néz előre, száját mosolyra fakadván, csak egy kacaj hagyja el, és semmi több. Kezei közt kihül minden mi az élethez kapcsolódik, s irracionálisan, minden törvényt meghazudtolván eltűnik az éjszakában, egybeolvadva a felemésztő, üres sötétséggel. Lehunyta szemét a szörnyeteg, majd a nap első sugaraira el is aludt. Utóljára csak egy papírfecni volt a földön, amin egy sor állt, mit a halott személy írt még halála előtt, hogy eképp búcsúzzon, köszöntse újszülött fivérét, s meghagyja emlékét az utókor, valamint a 2010-es év számára. Az az egy sor volt, mi emlékeztet rá, s ezt a sort, fivére, azóta kincsként őrzi. "S látván az egyensúly hiányát, az ég különvált a földtől..."

Köszönöm...

Kóma világ

2010.01.02. 14:07

 

Segítsetek. Hangom már halványul. Kevésbé hallom jól önmagam, de azt tudom, hogy ha már nem hallom amit mondok, attól még folytatni fogom. Ritkul... Egyre jobban ritkul a levegőm. Meg fogok fulladni. Érzem... Érzem, hogy nincs több levegőm. Nem látom a világot magam körül. Abba a csapdába este, amit tudatban én állítottam a társadalom felé, és hittem, hogy velem ez soha nem fog megtörténni... Most még is itt vagyok. Itt fekszem a földön, a saját vérem, és nyálam összefolyt, és biztos vagyok benne, hogy csak pár lépés választ el a haláltól. Egy olyan állapotba kerültem, ahonnan, az ember sosem térhet vissza. Már fogy... Egyre kevesebb a levegőm. Most felnézek a plafonra, de csak ürességet látok. Mozogni még mindíg nem tudok, de azért még folytatván jajveszékelésem, táplálok még magamba egy kis reményt, hogy talán valaki majd csak meghallja. Nincs válasz. Nincs semmi. Itt maradtam egyedül, és csak fekszem a földön. Mit tehetnék? Semmit. De mint ha valamit hallanék. Igen biztosan bejött valaki a szobába, és már látja, hogy mi a helyzet velem. A világ, ami két perccel ezelőtt még napsütötte, mégis kissé borús volt, most elsötétedett, és megszűnt létezni számomra. Az illatok... Hol lehetek? Gépek zaját hallom, és mint ha valakik beszélnének körülöttem. Élek egyáltalán, vagy önön testembe ragadván meditálok vegetatív állapotra kapcsolva? Mi történhetett? Minden olyan furcsa, és más. Meglátásom szerint, ez az új világ, ahova kerültem, egy remek kiindulási pont a gondolkodáshoz.
- Itt vagyok veled.
Egy hang volt számomra semmi több. torz, és ismeretlen hang. Legbelül éreztem, hogy egy hozzám közel álló személy hangja, de behatárolni nem tudtam igazán. Ez a hang mindíg velem volt, éjt nappallá téve. Történeteket mesélt nekem. Minden egyes nap ordítottam. Kiaabáltam, és azt reméltem, hogy valaki kihoz arról a helyről. A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, és így folytatódott tovább. Az idő csak telt, de nem jött segítség. Ott ültem magányosan a nagy üresség közepén, és reménytvesztve bámultam magam elé. Nem kiáltottam többet, mivel senki nem volt ott rajtam kívül, aki hallotta volna, nem kommunikáltam senkivel, csak egymagam gubbasztottam ott, ahol még nem járt élet. Minden bizonnyal beleőrültem volna ebbe az egészbe, ha nem hallgattam volna minden nap azt a hangot. Csak is az tartotta bennem azt az erőt, ami arra húzott, hogy nem szabad fel adnom, mert egyszer biztosan ki fogok innen jutni. Megpróbáltam leggtöbbször belegondolni, hogy milyen lehet a kinti világ. Mi változhatott, milyen lehet az ég színe, és az ételek íze. Szagokat, és illatokat éreztem. Az idő elteltével megszoktam, hogy ünnepek idején, mindíg remek ételek illatát éreztem, és nem tudtam betelni velük. Ott ahol én voltam, nem volt szükség se ételre, sem pedig italra. Az a hely tartott életben, mindenféle testi szükséglet megadása nélkül. Aztán a hang napról napra halványult. Egyre kevesebb időközönként hallottam, mígnem egy nap már nem hallottam többé... Eltűnt... Eltűnt örökre, és így magamra maradtam. Magamra maradtam azon az átkozott helyen... Sétáltam... El indultam a semmi kellős közepéből, de semmire nem jutottam vele. Lépteimet szaporábbra vettem, és futottam. Nem láttam merre futok, és, hogy mi várhat rám, mivel ezen a helyen nem létezett a tér fogalma. Végül lezuhantam... Zuhanni kezdtem a semmibe. nem éreztem, hogy valaha is vége lesz a zuhanásnak, de azt tudtam, hogy ha leérek, akkor vége mindennek. El engedtem hát magam, kezeimet kitártam, szememet lehunytam, és át adtam magamat az erőnek ami lehúzott. Egyedül... Zuhanok...
Nagy levegőt vettem, és felnéztem. Egy kórházban voltam, csövekkel a testemben, és egy gépezet mérte a szívem minden egyes dobbanását. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Végül rájöttem... Több éven keresztül be voltam zárva a saját testembe. Üvöltöttem, segítségért könyörögtem, de senki nem hallotta...

Az idők kezdete előtt, mikor minden megszületni készült, megszülettek az álmok. Az álmok válogatás nélkül fertőzték meg mind azt amit a Nagy Teremtő felépített, addíg, míg az egész világ egy álommá vált. A teremtő létrehozta Nap-ot, és kinevezte az álom legfelső urának. Évekkel ezután az álmodók csoportokra oszlottak, mind ki a maga módján imádta Nap-ot. Négy nagyobb csoport alakult ki, s köztük az ellentét. Az álmodók háborúkat indítottak egymás ellen, hogy eldöntsék, melyik csoport méltó arra igazán, hogy Nap kegyeibe férkőzzön. A háborút, és a pusztulást látván, Nap magába fordult, és hátat fordított az álmodóknak. Nap létrehozta gyermekét, akit Sen-nek nevezett el, és el ásta az álom mélyére. Az álmodók folytatták a harcot egymással, és ettől Nap hatalmas haragra gerjedt. Elpusztította a háborúskodó álmodókat, és magára hagyta az álmot. Később Sen felemelkedett verméből, és át vette a hatalmat az álom felett. Elméjéből megszületett Gabriel, és Razael. Az álmodók látván új istenük hatalmát, térdre borultak, és magasztalták. Újjáépítették városaikat, és békében éltek. Sen nem számolt az álmodók problémáival, és minden éjjel, mielőtt az álmodók elszunnyadtak, hozzá imádkoztak. Sen nem volt képes többé törődni az álmodókkal, később pedig belefáradt az állandó figyelembe, és elpusztította önmagát, és az álom felét, ezzel maga után hagyva két utódát, Gabrielt, és Azaelt, kik a felsőbb hatalom mellett foglalták el posztjukat. A felső hatalom látván az álom későbbi jótékony hatását, nem törődvén a következményekkel, hagyták, hogy az álomban élők maguk irányítsák a sorsukat. Csupán az álmodók akkor még nem érettek meg arra, hogy a saját utukat járják, ezért idővel a Káosz felvetette fejét, és pusztításba kezdett az álmon belül. Több éven át folyt a harc a Káosz ellen, mi megtizedelte a lakosság létszámát, és elpusztított több várost. Akkoriban a halál szaga minden utcasarkon érezhető volt. Az álmodók, Nap, és Sen nélkül elveszni látszottak, és kétségbe esésükben a Teremtőnek kezdtek imádkozni. Veszni látszott minden remény, de a felsőbb hatalmak nem akarták, hogy az álom véget érjen. Megteremtettek hát nyolc védőangyalt, akik az álom felett álltak, és vezetőjüknek Gabrielt, Sen első gyermekét állították, és ezzel megalapították a Kilencek Körét. Azael látván testvére felemelkedését, dühében szövetkezett a káosz vezetőjével, Marderakkal, és segítséget nyújtott az álom elpusztításában. A kilencek köre, Gabriel vezetésével könnyű szerrel elüldözte a Káoszt, és megölték Azaelt, ezzel új reményeket táplálván az álmodóknak. Gabriel mélységes fájdalmában megteremtette követőit, akiket testvére halálának emlékére hozott létre. Ekkor a pusztítás helyén valami új született.  Létre jött a hit, és vele jött az erőszak. A Nagy Teremtő látván, hogy az angyalok közreműködésétől újból romba dőlni látszik az álom, feloszlatta a kilencek körét, és annak vezetőjét, Gabrielt örökre száműzte az Álomba. A Teremtő elfordult az álomtól, és maga mögött hagyta alkotásait. Gabriel kétségbe esésében könnyeit lehullajtotta földre, és ott ahol könnyei földet értek, egy hatalmas citadella emelkedett. Elhatározván önmagát, követői elé állt, és kinyilatkoztatta uralmát, és hatalmát az álom felett. Nem térhetett már vissza a Teremtőhöz, mivel örök kárhozatra ítéltették az álomban. Ő lett az Álomfogó...

 

"Kezdetben megoszló nyugalom uralkodott az álmon, míg nem egy nap megjelent az Álomfogó. Elmondása szerint ő jelképezi a kezdetet, és a véget, ő a mindenség, és a semmi egy személyben..." (részlet)

Csak úgy, mint én

2009.12.16. 22:00

Egy szó, mint száz, nemképes kifejezni az érzést, melyet már az ember ősidők óta érez, de a multat feledni kell, s csak a jelennek élni, csak úgy, mint én. Fekete fátyolát felfedte az éjszaka, s azon derűs éjjelen, hol a szerelem úgy lángolt, mint az izzó parázs, egy dallam zengett angyalszájból, s kezeivel festett csillagokat az égboltra, a bút feledvén, csak úgy, mint én. Madárszárnyán lebegett az ének, mit nem értettek kik eltemették önmaguk, csak egy pillantást vetettem eme sorokra, s önbíráskodóan félrehajítottam minden büszkeségem, és kimondtam, hogy félek. Elpártol tőlem a nap, s a paradicsom, egy ember nem lehet szentségtelen, hiszen a világ pokol, és az emberek benne a démonok, kik porral öntik be szemeid világát, és kívánnak jóéjszakát. Nem maradt több, csak egy golyó fúrta seb a mellkasban, egyszer hideg egyszer meleg, s most érintkezz a fájdalommal, mint haldokló állat a csapdában,  söpörd el a felhőket, lásd a tiszta kék égen az ocsmány lényt, nem akárhogy, csak úgy, mint én. Felejts el mindent mit megtanított az idő, angyal zengi ősi éneket, amit a szférák sírnak a földre, csak az hallja ki örömét félredobván ezer szenvedést megél azért akit szeret. Egy dalt dúdolt az angyal, aztán szárnyát kitárta, s háta mögött hagyta a földet, búcsú nélkül, örökre. Maradt a bú, és a féktelenség, mit maga után hagyott, s többé már nem hallották énekét, mit az embereknek adott. Néha napján lenéz hozzánk a földre, s könnycseppében egy új matéria születik. Hagyj most magad mögött mindent, élj a mának, s felejtsd el a régmúlt idők halott emlékeit, csak úgy, mint én. Egy kis angyal, apró szarváról letörölte a vért, otthagyta a szenvedést, kiült a világ peremére, és onnan figyelte az ébredést. Csak úgy, mint én...

Eltöprengtem a minap azon a tényen, hogy az élet olykor rosz, és jó lapokat oszt. Mi a helyzet azzal, akinek az élet csak rosz lapokat oszt? A játékszabály egyszerű, mégis hatalmasat lehet bukni.

Az én történetemnek sajnos nem happy end a vége, de még az eleje sem. Na de ne is fecséreljük tovább a szót, inkább dőljünk hátra, és örüljünk, hogy nekünk nem ez a sors jutott...

 

Végváros...a bűn, a hazugságok, és a nyomor szülőhazája. Ha mondhatok ilyet, innen kezdődött minden baj ami az emberiség jelenlegi állapotához vezet, és ez az a hely ahol történetünk kezdődik. Egy mocsoktól és szeméttől bűzlő helyen születtem, Végváros szívében, ahol az emberek csak halni járnak, és ha születik egy gyermek, akkor igen csekély esélye van arra, hogy megélje az első életévét. Nos...Nekem sikerült. Lehetséges, hogy csak azért, mert a felsőbb hatalom azt akarta, hogy éljek, és életem további részét, röhögve kísérjék végig, és mondják: Erre is képesek vagyunk! Két éves koromban, mikor szüleim jóvoltából sikeresen elhagytuk a várost, és új lakhelyet kerestünk magunknak a lehetőségek városában, és végre megtapasztalhattam azokat a mindennapos dolgokat, mint friss levegő, és normális emberek. A hely ahol éltünk nem volt valami kedves, sem szép. Egy teljesen átlagosnak tűnő kicsi ház, benne teljesen átlagos bútorokkal, egy nem túl átlagos környéken. A szomszédunkban csupa fura alak lakott, akik naphosszat azzal szórakoztatták magukat, hogy a szomszédokat figyelték mozdulatlanul, és várták, hogy mikor látnak valami olyasmit aminek okáért kihívhatják a rendőrséget.

 

Egy meleg nyári napon kinnt játszottam a kertben. Lehettem, vagy öt éves, és tudjátok ilyenkor az ember nem igazán töődik azzal ami körülötte folyik, és inkább a maga kis világában éldegél békésen. Nos én is ugyanezt tettem. Tologattam a piros kisautóm, és közben motorszerű hangokat hallattam. Játékom mozgalmát egy távolból érkező szirénázás törte meg, mire én felkaptam a fejem, és az út azon felére bámultam, ahonnan a hangokat hallottam. Egy szürke autó közeledett nagy sebességgel az utcánkba, és lefarolt a házunk előtt. Mögötte a távolban egyre jobban erősödött a szirénák zaja. A szürke kocsiból egy fiatal, mogorva arcú ember szállt ki sietősen, és a házunk felé vette az irányt. Az ajtó nyitva volt, ezért könnyű szerrel bejutott. Az ajtó bezárult, én pedig meg sem tudtam szólalni félelmemben. Nem ismerem ezt az embert...Talán apu barátja? Gondoltam magamban, és ujra az útra néztem. A távolban három rendőrautó tűnt fel, és később, legalább egy tucat követte őket. Ezek is lefaroltak a házunk előtt, és sietős léptekkel kiszálltak belőlük a rendőrök, pisztolyukkal a ház felé nézve, lövő pozícióba helyezkedtek. "Nyissanak tüzet". "Nem lehet, hiszen túszok vannak bennt". Nem értettem mi történik, csak ültem a fűben, és néztem, hogy mi lesz ezután. a házból két lövés hallatszódott, aztán a rendőrök betörték az ajtót. Később kihozták azt a mogorva, és már félelmetes arcú embert, akit be ültettek az egyik rendőrautóba. ahogy ott ült, hirtelen megpillantott, és mintha megfagyott volna a vér az ereimben. Tekintete olyannyira félelmetes volt, mint ha magával a halállal néztem volna farkasszemet. Ő elmosolyodott, és rám mutatott. Sírva fakadtam, és beszaladtam a házba. a szobában két rendős állt, akik abban a pillanatban megállítottak, ahogy megláttak. Az egyik rendőr kikísért a rendőrautókhoz, és felültetett az egyiknek a motorháztetőjére. Kérdésekkel faggattak.

- Ki volt ez az ember kisfiú? - Kérdezte a rendőr.

- Nemtudom kérem. Anyuék hol vanak? - Kérdeztem vissza.

Nagy hallgatás, és aztán a szomorú hír... Azon a napon elvesztettem a családom, és az életem egy részét...

 

Árvaházba kerültem, ahol vas szigorral sújtottak le rám a nevelőnők, akik egy felsőbb hatalom... Valami isten szolgálatában álltak. tizenhat éves koromig bennt tartottak, aztán egyik napról a másikra elvitt onnan pár idegen ember, akiket még soha életemben nem láttam. Hogy bízhatnék meg bárkiben is. Főleg olyanokban akiket most látok előszőr, és nem is ismerem őket. Egy hatalmas házba vittek, ahol rengeteg ember élt rajtuk kívül. Komornyikoktól kezdve, szakácsnőkön át, a takarítónőig minden féle ember. Itt fogok lakni? Ők akarnak a szüleim lenni? Miért? Egyáltalán hol vagyok?

Mielőtt jobban belevethettem volna magam ezekbe a témákba, ők elém álltak, és elkezdték mondani a magukét.

- Most lefektetünk egy pár alapszabályt. - Mondta a nő, és megfogta a vállam. - Előszőr is, a férjem szobájába tilos bemenned, és csak hogy tudd, azért, és csak is azért hoztunk el az otthonból, mert Fiúnk egy testvérre vágyott, nekünk pedig sem időnk, sem pedig kedvünk nincs egy új gyermekhez.

Elakadt a lélegzetem, és ökölbeszorítottam a kezem.

- Azt ajánlom, hogy ne igazán legyél láb alatt, és ne tégy semmi olyat, amit később megbánnál, mert különben visszaküldünk téged az intézetbe megértetted? - Köpködte rám a nő az undorító nyálát, az undorítóan túlsrúzsozott ajkai mögül.

- Megértettem asszonyom. - válaszoltam neki, és közben a padlót néztem.

- Apropó! Engedd meg, hogy bemutassam legújjabb testvéred, és játszópajtásod egyben. Ő a fiam, Erik. - Mutatott a nő az egyik ajtó felé.

Az ajtó ebben a percben kitárult, és előlépett minden akkori rémálmom forrása, Erik. Pólója alól csak úgy folyt ki a háj, és az elkényeztetettség minden egyes vonulatát látni lehetett azon az undorító csokival, és édeséggel kiformált zsíros, és kerek arcán. Erik megállt, és a hájjal benőtt szemeivel rámnézett.

- Ő az? - Kérdezte nagyképűen.

- Igen édesem ő az új testvéred. - Mondta bájolgós vigyorral az anyja.

- Nemtetszik...Túl vékony. - Vágta rá a hájas gyermek.

- Na de bogaram! Légy boldog vele, és ha jól viselkedsz, akkor veszünk neked egy csomó játékot. - Próbálta csitítani a nő az undorító gyerekét, és egy hatalmasat lökött rajtam hátulról.

Szerencsére a lökéstől, csak előrébb léptem párat, de mire magamhoz tértem volna, Erik megfogta a csuklóm, és húzni kezdett a szobájába. Leülltetett a földre, és elém ült törökülésben. Duzzadt arcával az arcomba bámult, és hatalmas levegővételek között megkérdezte a nevem.

- Mi a neved? - kérdezte a hatalmas gyermek, és zsebéből egy darab csokoládét húzott elő.

- Brian vagyok. - Feleltem neki.

- Nem tetszik ez a név... Ezentúl labda lesz a neved. - Mondta, és gonosz mosoly jelent meg a csokitól maszatos arcán.

- Labda? Miért? - Kérdeztem ártalmatlan hangon.

- Mert ezentúl téged foglak rúgdosni a labdáim helyett. - Válaszolt Erik, és abban a pillanatban akkorát rúgott a gyomromba, hogy összeestem.

Eddig nem túl ígéretes mi? Egy hanyatlott sorsú tizenhat éves, aki egy szadista zsírgömb kezei alá került... De ne felejtsétek el, hogy még nincs vége a történetemnek. Sőt mégcsak most kezdődik...

 

19 éves koromra elegem lett a folytonos terrorból, amit az úgynevezett "testvérem" jóvoltából élek át, és úgydöntöttem, hogy elszökök az otthonnak nevezett rémálomból, ami folyamatosan fogva tart. Egyik este fogtam az összes használható ruhám, és szabályosan kimenekültem a házból. Amint elhagytam a kerítést, és a főút felé vettem az irányt, a házban felkapcsolódtak a lámpák, és kutyaugatásk halladszódtak a ház kertjéből. Az ugatások egyre jobban erősödtek. Futottam... Futottam mind attól a sok szörnyűségtől, amit eddig megéltem. Nagynehezen elértem a főútra, de tudtam, hogy most nem szabad megállnom. Sötét volt, és hideg, de tudtam, hogyha most feladom, akkor megtalálnak, és nekem annyi. Feladhatom a reményeimet, és visszatérhetek abba a házba, ami három évig fogva tartott, egy psychopata társaságában. Köszönöm szépen de ebből nem kérek. Gyalogolhattam már vagy egy fél órája, de semmi nem állíthatott meg. Sem a hideg, sem pedig a sötétség. Egy autó lámpáit pillantottam meg a távolban, és rögtön gyorsítottam lépteimen, hátha felvesz. Az autó megállt, és az ajtaja kinyílt. Beszálltam, és megköszöntem, hogy felvettek. A vezető arcát nem láttam, de a hangja ismerős volt.

- Merre tartasz barátom? - Kérdezte a férfi, és rámnézett.

Ebben a pillanatban rájöttem, hogy kivel van dolgom. A férfi szüleim gyilkosa volt, aki ezelőtt pár hete szökött meg a börtönből. Tudtam, hogyha most pánikba esem, akkor végez velem. Nyugodtnak kell maradnom.

- A városba megyek uram. - Válaszoltam neki halkan.

- A város? Mégis melyik város? A legközelebbi innen mérföldekre van. Én egy fogadóba megyek éppen, aztán holnap tovább állok. Kiteszlek ott, onnan boldogulsz nem? van ott telefon is. - Mondta a férfi, és rágyorsított.

- Igen boldogulok köszönöm. - Válaszoltam a gyilkosnak, és összébbhúztam magam.

Az éjszakába egy gyilkossal a volánnál haladtam valami fogadóba, az isten háta mögött. Hirtelen szirénák zaja rázta meg a csendet, és a háttérben egy rendőrautó tűnt fel.

- Nagyszerű. Már csak ez kellett. Kapaszkodj kölyök. Eltűnünk innen. - Mondta ideges hangon a gyilkos, és mégjobban rágyorsított a tempóra.

- Mégis mit akar tenni? - Kérdeztem tőle rémülten, és minden erőmmel kapaszkodtam ahova csak tudtam.

- Lerázom ezeket a szemétládákat. - Válaszolta a gyilkos, és vett egy hatalmas kanyart, az erdő mélyébe.

Száguldott az autó végig a fák között, egyre beljebb az erdő legmélyére, ami olyan sötét volt, hogy alig lehetett látni valamit.

- Álljon meg! Álljon meg kérem! - Kiáltottam neki, miközben a halálfélelmemmel küzködtem.

- Hallgass! Fogd be a pofád, vagy meghalsz! - Ordított rám a gyilkos, és mereven figyelte az erdőt.

Nem kellett több, kinyitottam a kesztyűtartót, és előkotortam egy tollat. erősen ökölbe  szorítottam, és belevágtam a gyilkos karjába. Ő felordított, és Bumm... Az autó nekirohant egy fának, és a motorháztető égni kezdett. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és kirohantam belőle. Csak szaladtam a semmibe. Egy idő után nem bírtam tovább. Elestem, és elvesztettem az eszméletemet.

Mikor felébredtem, egy kis faházban találtam magam, és az ablakon besütött a nap. Kinyitottam szemeim, körbenéztem, és azon gondolkodtam, hogy valyon hol lehetek most? A szobának a falán rengeteg trófea díszelgett, mindenféle állatok fejeivel. Ezenkívül rengeteg kipreparált állat volt a helyiségben, és valami iszonytató dög szag. Nem tudtam mozdulni, mintha a testemből kiszállt volna az élet. A pánik urrá lett rajtam, és iszonyatosan izzadni kezdtem. A szoba ajtaja hirtelen kinyílt, és egy öreg ember sétált be. Nagyokat szuszogott, minden egyes lépésénél sóhajtott egyet. Ránéztem, és megszólaltam.

- Ki maga? És miért nem tudok mozdulni? - Kérdeztem tőle iszonyatos félelemmel a szívemben.

Az öreg rám nézett fél szemével, és fejét rosszallóan rázta. Rámutatott az állatokra, aztán a torkára.

- Maga néma? - Kérdeztem tőle, mire csak egy bólintást kaptam válaszként. - Maga csinálta ezeket az állatokat? - Kérdeztem, mire az öreg imsét bólintott. Elővett zsebéből egy szikét, rám mutatott, és mosolyogni kezdett.

Ekkor már tudtam, hogy mi fog következni. Az öreg egy elmebeteg remete, az erdőben él, és a levadászott állatokat, vagy kitömi, vagy trófeát készít belőlük, és a legújjabb szerzeménye én leszek. Lebénított... Nem tudtam mozdulni, csak kiabálni. Egyre közelebb, és közelebb jött a szikével, én pedig egre jobban éreztem az életem végét. A másik szobából egy teafőző hangja hallatta magával, hogy készen van a felrakott tea. Az öreg visszarakta zsebébe a szikét, és gyorsléptekkel kiment a szobából. Erölködtem ahogy tudtam, de semmi. Egy perc mulva megmozdult a kézfejem, és éreztem, hogy a bénító méreg lassan kiszáll a testemből.

Az öreg egy öt percen belül visszajött, újra elővette szikéjét, és felém vette az irányt. Mikor már ott volt mellettem, egy mozdulattal kirántottam kezéből a szikét, és ráfogtam.

- Maradjon nyugton, vagy elvágom a torkát! - Kiabáltam vele, mire az öreg megijedt, és elkerekedett szemmel meg sem mert mozdulni.

Kirohadntam a házból, és futottam befelé az erdőn át...

 

...Folytatása következik...

- Mi a nevem fiam? - Kérdezte az álomfogó.
Elbizonytalanodtam... Erőt vettem magamon, és felkiáltottam.
- ARK GABRIEL!!! - Üvöltöttem, ő pedig még nagyobb mosolyt eresztett meg arcán.
- Bátor vagy, és egyben buta is. - Mondta, és elengedte a kezem.
Hirtelen az ágyamban találtam magam, és kinézve az ablakon láttam, hogy az ég elvörösödött, és fekete felhők kezdtek gyülekezni. Hallottam egy hatalmas zsivalyt a városházáról. Kifutottam, és észre vettem, hogy követők a világ minden részéről ott voltak. Hatalmas tömeg volt, de még így is lehetett látni az "Álomfogót" az oltár mellett. Egy gyermek volt a kezében. A gyermek teste hulla fehér volt, és szemei is fehéren világítottak. Fején az "Álmfogó" jele volt.
- Köszöntelek titeket az utolsó napon. Ma mind szemtanúi lehettek az apokalipszis eljövetelének. És most felnyitom az utolsó, vagyis a negyedik pecsétet. - Szólt, és letette a fehér gyermeket az oltárra, ahol aztán megérintette jobb kezével a kisded fejét, és bal kezét felnyújtva, csukóján megjelent egy fehér szem. Ekkor az égből tűzgolyók estek le, és az oltár fenyben kezdett úszni.
"Negyedik pecsét felnyitva, Negyedik lovas a helyén, negyedik szem a bal kézen, és az utolsó bejegyzés az élet utolsó könyvében." - Szólt az "Álomfogó" hangosan, és ekkor az oltár fényéből négy lovas lépett elő fekete paripákon, végigmasírozva a tömegen, majd pedig ki a városból.


- Miért akarsz világot megváltani Gabriel? - Kérdeztem és megfogtam a ruhája szélét.
- Eszem ágában sincs világot megváltani gyermekem. Csupán gyarapítom a királyságom. - Válaszolta, és felnézett az égre. - Megváltoztatom az embereket, akik nap mint nap kérdezik, hogy: "Valyon minket ki fog megmenteni?" És én erre csak annyit válaszolok: ...Senki.
- Eltűntek belőled az érzelmek Gabriel. Egy üres szörny lett belőled, pedig régen szent célod volt visszakerülni "hozzá" nemde?. - Kérdeztem, és megtöröltem az arcát takaró maszkot.
- Régen? Régen az életemet is eldobtam volna értük, mert egyszerűen sajnáltam őket, azért amilyen védtelenek. Az életemet áldoztam volna azért, hogy ők életben maradjanak.
- És mi változott?
- Felnőttem. - Mondta az "Álomfogó", és odébblökött magától, és ettől a földre borultam.
- Ennyit jelent neked már mind ez amit létrehoztál, és amit védtél? - Egy Apokalipszis miatt feláldoznád őket, csak azért, hogy te hatalmasabb legyél, még annál is, mint amilyen hatalmas most vagy? Ez fölöttébb öncélú. Csalódtam benned. - Mondtam neki, és felálltam a földről. - Egy ilyen "álomban", mint ez amiben létezünk, te tudhatnád a legjobban, hogy nekik csak te vagy. Ezt is eldobnád?
- Ők kialakítottak egy számukra alkalmas környezetet, az akaratom ellenére. nem tetszett, de elfogadtam. Most ezt szeretném visszakapni. - Válaszolta.
- Hihetetlenül önző lettél. Nem így ismertelek meg. Az embereket, a követőidet nem fogod tudni megváltoztatni, csak mert öncélúan apokalipszist idézel elő... - Mondtam neki, és elindultam felé gyors léptekkel.
- Szeretsz itt élni? - Kérdezte, és levette a maszkot. - Szereted a nyomort, és a szenvedést? szereted a hazugságot, és a csalódásokat? Szereted azt az ármányt, és azt a deformált világot amit az arcomon látsz? Szereted a halált, és a szomorúságot?
- Most nem erről van szó. Te is tudod nagyon jól. - Válaszoltam ideges hangon.
- Látod? Elterelted a témát. Nem szereted az "álmot", és nem szeretsz itt lenni. Éppenséggel születésed óta beléd táplálták, hogy engem magasztalj. Jó ez neked? - Kérdezte, és ekkor egy könnycsepp hullott le arcáról egyenesen a márvány padlózatra, ahol nagyot koppant. - Miattatok elsírtam az utolsó könnyemet is, látod mennyit számítotok ti nekem? - Kérdezte, és megtörölte szemét.
- Megváltoztál Álomfogó... Más lettél. Ez nem te vagy. - Mondtam, és ebben a pillanatban Gabriel megszorította a kezem, és elmosolyodott.
- Mi a nevem fiam? - Kérdezte az "Álomfogó"
Elbizonytalanodtam... Erőt vettem magamon, és felkiáltottam.
- ARK GABRIEL!!! - Üvöltöttem, ő pedig még nagyobb mosolyt eresztett meg arcán.
- Bátor vagy, és egyben buta is. - Mondta és elengedte a kezem.

Ez volt az utolsó beszélgetésem vele. Az apokalipszis eljövetele óta a színét se láttam. Legbelül tudom, hogy köztünk jár, minnd a mai napig, és figyeli minden lépésünk, cselekedetünk, és háborúink. Hiszem, hogy egyszer visszatér közénk, és rendbe tesz mindent. Addig is a sors kezére vagyunk utalva...

 

- Most jöjjön a harmadik pecsét felnyitása. - Szólt az "Álomfogó", és egy zöldes bőrű csecsemőt rakott az oltárra, kinézetre pontosan olyan volt a gyermek, mint az előző kettő, csak ennek éppenséggel a bőre színe volt más. "Álomfogó" megérintette a gyermek fejét, annál a résznél ahol a jel volt, és úgy tett, mint ahogy az előző két esetben is, mikor "felnyitott egy pecsétet".

 

- Ezennel felnyitom a harmadik pecsétet, és ezzel búcsút veszek követőim egy kis csoportjától. - Mondta, és felnyújtotta a jobb kezét, aminek a csukló részén még egy szem nyílt ki, ezúttal zöld színben pompázva. "Harmadik gyermek a harmadik oltárhelyre, harmadik szem a jobb kézre, és harmadik bejegyzés az élet utolsó könyvébe. Boldog halált híveim." Ekkor páran életüket vesztették a nagy tömegben. Sorra egyre többen hullottak el, és estek a földre. Nem tudtam, mire vélni a történteket. "Álomfogó" visszament a "pihenő helyére" és leüllt a trónszékébe. A követők megmaradt része szétoszlott, és én gondolkodni kezdtem. Valyon miért haltak meg oly sokan, mikor az "Álomfogó" felnyitotta a harmadik pecsétet? Én miért nem haltam meg akkor? Milyen titok rejtőzhet a harmadik gyermek, és az "Álomfogó" mögött? Elindultam az "Álomfogó" trónja felé, és beléptem a terembe.

- Honnan jött a harmadik gyermek? - Kérdeztem tőle, és közelebb léptem.

- Miért vonsz kérdőre engem fiam? - Kérdezett vissza az "Álomfogó", és felállt a trónszékről.

- Sajnálom uram, de felmerült bennem pár kérdés. - Mondtam neki, és a föld felé hajtottam fejem.

- A "katakombákban" találtak rá a szerzetesek. Fogalmuk sincs, hogy hogyan került oda, de tudták, hogy mit kell tenniük vele. - Mondta az "Álomfogó", és meggyújtott egy aranyszínű gyertyát, az pedig kék lánggal kezdett égni.

- És miért haltak meg annyian, mikor felnyitotta a harmadik pecsétet? - Kérdeztem felnézve rá.

- Kíváncsiságod határtalan. Egyszer ez fog téged megölni ugye tudod? - Kérdezett vissza, és közelebb lépett felém. - Tudod miért hordok maszkot? - Kérdezte tőlem.

- Nem uram. - Válaszoltam.

- Mert az Álmodók érzelmei, és mocskos kíváncsiságba leplezett ármánykodás, és félelem eltorzította arcom az évek során. Ez az álom egyszer felemészt. - Válaszolta, és levette a maszkot. Arca eltorzult, és félelmetes volt. - Tudod mi ez? - Kérdezte, és rámutatott az arcára.

- Nem uram. - Válaszoltam halkan, a meglepettségtől mereven állva.

- Ez... Nos ez, ti vagytok. - Ti, és az "Álomodók" tettetek ilyenné, azért, hogy megmutassam milyenek vagytok. - Válaszolta idegesen, és visszarakta a maszkot.

- Sajnálom, hogy zavartam uram. - Mondtam és elindultam kifelé a teremből.

- A harmadik gyermek a halált jelképezi. Hallottál már a négy lovasról? Nos ők azok. - Mondta az "Álomfogó", és visszaült a trónszékére. Ebben a pillanatban, hogy meghallottam a "négy lovas" szót, megtorpantam, és megfordultam.

- Az apokalipszis négy lovasa? - Kérdeztem remegve.

- Pontosan! Látom vág az eszed. A négy lovasból három elérkezett. - Mondta az "Álomfogó", és elmosolyodott. Akkor már tudtam, hogy mi az álomfogó terve, tudtam, hogy miért akarták az "Álmodók", hogy megállítsuk őt, és pontosan tudtam, hogy mi fog történni rövid időn belül.

- Apokalipszist akar létrehozni? - Kérdeztem örjöngve tőle, és elindultam a trónja felé, újjammal rá mutatva.

- Azt akarom, hogy én legyek az Apokalipszis maga... És akkor Ti, a követők lesztek az alattvalóim, és semmi bántódásotok nem lesz. - Válaszolta higgadtan.

- Ez alatt elpusztítja az egész "Álmot", és mindent ami csak rajta van! Maga nem tud épp ésszel gondolkodni? - Vágtam a fejéhez mérhetetlen félelmem, és haragom.

 

Odaértem trónszékéhez, és kezet emeltem rá. Ő hirtelen megfogta kezem a jobb kezével, és elmosolyodott...

 

- Mi az én nevem fiam? - Kérdezte az álomfogó, és feltartotta a jobb kezét, amin kinyílt a vörös szem.

- "Álomfogó". - Válaszoltam, és letérdeltem előtte.

- Köszönöm fiam...Elmehetsz. - Mondta az "Álomfogó", és összeszorította kezét.

Már egy hét is eltelt, de nem történt semmi új. Már kezdtem azt hinni, hogy egyáltalán nem fog véghez vinni semmit az "Álomfogó", és úgygondoltam elindulok a pihenőhelyemre, és festek egy újjabb képet. Ekkor kinyílt a városkapu, és mögötte fehér ruhás emberek jelentek meg, és a középen álló embernek egy vörös lepedő volt a kezében, szinte ugyan úgy, ahogy az "Elsőszülött gyermek"nél volt. Ezek az "Álmodók"... Futni kezdtem az álomfogó terme felé, hogy szóljak, hogy az "Álmodók" bejutottak a városba. Az "Álomfogó" az ajtó előtt várt.

- Kérlek hozd el nekem a második gyermeket. - Szólt az álomfogó, és a városkapu irányába mutatott. - Az "Álmodók rég óta nem láttákaz arcom, és soha többé nem is láthatják, csak a bevégzéskor. Az álmodók félnek tőlem. De te ne félj nem lépik át városunk küszöbét. És most menyj sietve, és hozd el a gyermeket.

Elindultam a városkapu irányába, és odaérve megláttam, hogy a sok követő szinte körbeállta a fehér ruhás "Álmodókat".

- ÁLJ! Ők nem jöhetnek be. - Szóltam nekik, és előrébbverekedtem magam. Szembe kerültem azzal az "Álmodóval, aki a gyermeket tartotta a kezében. Közelebb léptem hozzá, és ő átnyújtotta a gyermeket. A lepedő szokatlanul könnyű volt, és mikor hozzáértem, kezeim elgyengültek.

- Kérd meg az álomfogót, hogy hagyja abba amit tesz! Kérlek!. - Kérlelt remegő hangon a fehér ruhás alak. - Kérünk titeket Akadályozzátok meg tervét! - És ekkor egy könnycsepp hullott le az "Álmodó" szeméből.

- Nem tudunk mit tenni. Nem tudjuk mit akar. - Válaszoltam.

- Hogy szegüljünk szembe az akaratával? Arról ne is álmodj te "Álmodó" szenny. - Szólt a hátam mögött egy követő, és leköpte az álmodót.

- Miért tetted ezt? - Megfordultam, és a szemébe néztem. - MONND MIRE VOLT EZ JÓ? - Üvöltöttem rá követő testvérere. Ekkor a gyermek megmozdult a kezemben, én pedig elkezdtem letekerni róla a vörös leplet. A gyermek Vér vörös színben úszott, és csont sovány volt. Szeme körül sötét fekete, fején az "Álomfogó" jele volt. Elindultam az "Álomfogó" rezidenciája felé, hátam mögött a követőkkel, közben egyre jobban gyengültem. Minden lépés egyre nehezebb, és nehezebb volt. Mire odaértem a földre borultam, de védtem a gyermeket. "Álomfogó" lenézett, és kivette a karjaim közül a gyermeket.

- Köszönöm fiam. Megszolgáltad. - Szólt suttogva az álomfogó, és ebben a percben visszatért minden élet erőm. Fel álltam, és néztem ahogy "Álomfogó" felsétál az oltárhoz, és felrakja a gyermeket. Fejét megfogta jobb kezével, amin a szem volt, és így szólt: "Most felnyitom a második pecsétet!" Leválasztotta a gyermek fejéről a jelet, és bal kezét feltartotta. Újjabb szem nyílt ki. Ez a szem a kezén ében fekete volt, de közepén mégis kicsit szürkésebb. Most már mindkét tenyerén volt egy szem. A követőkre mutatott két kezével, azok pedig térdre estek.

- Lássátok felnyílt a második pecsét, és a második lovas is a helyére került. Második gyermek a második oltáron. Második pecsét a második kézre. Második bejegyzés a történelem utolsó könyvébe.

 

 Üdvözlet minden kedves olvasómnak!

Engedjétek meg, hogy bemutassam, egyik kedvenc írásomat, ami a "The Conqueror Worm" nevet kapta és a szerzője nem más, mint Edgar Allan Poe.

Először is egy videóval szeretnék kedveskedni, amiben, Sopor Aeternus Énekli ezt a verset. 

Ahhoz, hogy megértsétek a történetét ennek az irománynak, mellékelek hozzá nektek egy kis fordítást is ;)

lássuk a videót:

 

 

 

És íme a magyar fordítás eme csodálatos vershez.:


 

A GYŐZTES FÉREG

 

 

Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben ázva, mély
Fátyol közt, szárnyasan
Szinházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Mig szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.

Ezer isten-formáju báb
Súg-búg a szinpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jő, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erők mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt!

Óh bolond dráma! nem feled
Örökre aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg,
S nem éri, fantomát,
És körben űzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bűn, őrület és szenvedély:
Ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Előgyürűz a szinfalak
Magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.

A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll
S szól, míg fátylával időz:
"Ez az »Ember« című dráma volt,
S a Győztes Féreg a hős."

 

 

 

Engem nagyon elkápráztatott eme vers, és rögtön meg is ihletett. Jó olvasást!    

Egy az ember, és köztük a féreg   (Edgar Allan Poe, "A Győztes Féreg" nyomán. Szerző: Chris)

Egy az ember, és köztük a féreg,
Körbe nézve az antikváriumban egyre jobban félek.
Szellemes dalok ezek,
Melyet az ember írt, és akart,
Sokra vitte volna, hogyha egy utolsót még kavar.

Egy az ember, de több a tragédia,
Álmokból font hálót a pók,
Kit nem izgat már az esztétika.
Rosszallóan nézett le a fehér nap az égből,
Egy álom miben szerepelnek,
S ki látják a sok borút ebből a képből.

Álmot szőtt, de látván futna egy rém alak,
Nem tragédia, de erre ő tanít, hogy tanítsalak.
Álmában egy színpadon volt, s nevetett,
Lassacskán kezdte felfogni a helyzetet.
Hirtelen a távolból hegyek mőgűl nesz hallatszódik,
Hátra néz, de semmi nem látszódik.

Folytatja hát a tragédiát, lövelli a szennyet,
Irígységgel tenyerében eteti a szörnyet.
De csönd! Megint zaj a távolból,
Hátra tekint, de nem látja az ármánytól.
Egy, két, há, már itt is van!
A színpad alól a féreg lép elő,
És merre nyomát hagyja,
Nem marad több élő.

A tömeg örjöng és hatalmasat tapsol,
Egy embernek mégis a szíve mélyére hatol.
"Miért kellett élnie?" "Miért halt meg a végére?"
Tette fel a kérdést, és lesétált a színpad szélére.
A színdarab befejeződött, de most már végleg.
Nem maradt több élő, csak a Győztes féreg.

 

 

 

 

Befejeztem a munkámat felétek, és most nyugovóra térek. Így szólott az "Álmofogó", és helyet foglalt hatalmas trónszékén.

Ösztönösen követtük őt, és mi is úgy tettünk, ahogy azt a mindennapjaink, és az "Álomfogó" megkövetelték. Engem az pihenés helyett mégis furdalt a kíváncsiság, hogy ugyan mégis mi lehetett a "Nagy munkája", amin idáig ennyit dolgozott. Így, amíg mindenki pihen, és kikapcsolódik, addig én belopóztam "Álomfogó" hatalmas raktárába, ahova az "Álomfogón" kívül senkinek sem szabadott bemenni. Az ajtó lassan kinyílt, és kellemes hűvös szél járta át testem. Beléptem a terembe, ahol korom sötét volt. Csak egy gyertya lángja égett a távolban. Elindultam a fény irányába óvatos léptekkel lassan, és halkan, hogy ha esetleg van valami itt, nehogy felzaklassam. Odaérve a gyertyalánghoz, megpillantottam egy asztalt amin egy apró fehér kődarab hevert. Megfogtam a követ, és a gyertyához emeltem, hogy jobban szemügyre vehessem. Ahogy a követ odaemeltem a gyertya lángjához, hatalmas fény árasztotta el a szobát, és minden láthatóvá vált. A szoba ajtaja zárva volt, és előtte állt az "Álomfogó" teljes valójában.

- Gyötrelem. - Mondta nekem Üres tekintettel.

- Uram?

- Ez az új kész munkám. A gyötrelem. - Mondta, és közelebb lépett felém. - Őszintén szólva nem örülök a kíváncsiságodnak, de ha már itt vagy, elmondom amit egyszer úgyis megtudtok.

A szobában nagyon világos volt, és a falakhoz letakart képek, vagy festmények voltak támasztva. "Álomfogó" odasétált az egyik ilyen takarásban lévő képhez, és lerántotta róla a fehér leplet. A Kép egy festmény volt, ami furcsa módon mintha mozgott volna. Közelebb mentem a képhez, hogy megvizsgáljam, erre valaki megfogta a tarkóm, és behúzott a festménybe. Odabent, mintha valami csodálatos kristályszobában lettem volna. Fekete volt minden, mégis mintha egy apró fény világította volna meg a falakat, amik üvegszerűen váltották egymást, és oly módon csillogtak, mint ha valami nemes ékszert világítottak volna meg.

- Hol vagyok? - Kérdeztem, de a teremben senkit se láttam.

- Gyötrelem. Ezt akartad látni, hát ezt mutatom feléd. Ékes csodálattal szemléld, mert hamarosan te is része leszel munkám fejleményeinek.

A gyönyörű csillogó kristályterem hirtelen egy kietlen sivataggá változott, ahol az élet igen csekély mozzanatát lehetett felfedezni. Egy kis fekete ruhás csoport haladt végig a pusztaságon.

- Ők a követők megmaradt része, és ahol most vagy, az a városon túli világ. Hamarosan történés következik... - Mondta az "Álomfogó", és rámutatott az égre.

Az eget egy percen belül hatalmas tűzgolyók lepték el, amik rohamosan a föld felé haladtak. Egy pillanat alatt megsemmisült minden. Ott álltunk a semmi közepén, Én és az "Álomfogó".

- Mi a nevem követő? - Tette fel a kérdést az "Álomfogó".

- Feledés. - Válaszoltam lesütött tekintettel. Ezt akkor mondjuk, hogy ha valami olyasmit látunk, amit az "Álomfogó" nem akar, hogy lássuk.

- Tökéletes. Most kérlek... Hagyj magamra. - Mondta az "Álomfogó", és kitessékelt a teremből.

Egy pár nap múlva, "Álomfogó" parancsára el kellett hagynunk a várost, hogy új települést keressünk, és úgymond toborozzunk. Féltem. Féltem attól amit abban a szobában láttam, féltem attól, hogy én is lemaradok, és engem is elér a végzet. Elől haladtam, és iszonytosan kínzó meleg volt. Páran elhullottak, és páran lemaradtak. Alig voltunk már szinte akik előre törtek. Egy napon belül elsötétedett az ég, és egy városfalat pillantottunk meg a kietlen tájon. Nem bírtam tovább...

- FUSSATOK! - Üvöltöttem a többiekre, és ezzel egy időben a hátunk mögött megtörtént amitől féltem. Tűzgolyók estek az égből, és egyre sűrűbben. Szaladni kezdtünk, ahogy csak bírtunk. A városfal egyre közelebb volt, közben a tűzgolyók is egyre közelebb estek hozzánk. Egy fél percen belül elértük a városfalat, és bebocsájtást kaptunk. Bennt rengeteg fekete ruhás ember volt, és a város közepén állt az "Álomfogó" szobra.

- Ti követők vagytok? - Léptem közelebb a bámészkodó városlakókhoz.

- Ugyan úgy, akár csak ti testvéreim. - Válaszolta az egyik feketeruhás, és közelebb lépett. - A mester már régóta elhagyott minket, de tudjuk, hogy egyszer visszatér. - Mondta a feketeruhás, és átnyújtott egy tárgyat, ami egy fekete lepedőbe volt tekerve.

- Az "Álomfogótól" jöttünk. Kész a munka. - Mondtam nekik hangosan, és megfogtam a tárgyat.

- Tudjuk testvérem... "A munka" a kezedben van. - Szólt a feketeruhás, és megbontotta a fekete lepedőt.

Letekertem, és alatta egy kis szürkés színű csecsemő aludt. Bőre pikkelyes, és száraz volt. Szeme körül fekete volt, és a homlokán, egy vörös jel... Az "Álomfogó" jele.

- Ő az első szülött... Az első lovas. Most térjetek vissza Városotokba az álomfogóhoz, és Vigyétek neki el a csecsemőt. - Mondta a feketeruhás, és megfordult.

- Nem értettem, hogy mi történik. a gyermek reszketett a kezeim között, és vékonyka karjai hirtelen felemelkedtek, szemét kinyitotta, és rám nézett. Sírva fakadtam.

Visszatértünk városunkba, és elvittem az "Álomfogóhoz" a csecsemőt. Kezébe adtam, ő pedig így szólt: "Ezennel megnyitom az első pecsétet!" Letette egy oltárhoz a szürkés gyermeket, és fejét megérintve leszedte a jelet a csecsemőről. A gyermek nem sírt, mintha semmi nem történt volna. "Álomfogó" jobb kezén egy vörösen izzó szem jelent meg, és felénk, a követők felé mutatott vele.

- Lássátok felnyílt az első pecsét, munkám bevégezte kezdetét vette. Első szülött, az első Papomhoz. Első pecsét az első kézre. Első írás a történelem utolsó könyvébe...

Kedves olvasók

Elsősorban amint látjátok arculatváltás van :D... Még finomítok.

Most elmesélem nektek, elsősorban, hogy hogyan szoktam csinálni ezeket röviden, de aztán rátérek valami komolyabbra.

Nos az egész egy Word file-ban kezdődik, és a fejemben. Elkezdek egy alap történetet, aztán a többi jön magától. Miután kész van, átnyálazom, ellenőrzöm a nagyobb hibákat, javítom, aztán pedig jön blogra... Namármost, ez a cikk egy pontán történet lesz, lesz amilyen lesz, nincs Word file, nincs ellenőrizgetés, és nincs nagy agymenés.

 

A Komoly probléma

 

Az egész egy ködös délelőttön kezdődött. Főszereplőnk egy padon ült, és azon töprengett, hogy az emberek mennyire halandók. Egy hamis érzelem miatt képesek eldobni a saját életüket is. Azt az egyet halál biztosan tudta, hogy ő eddig sohasem érzett semmit, bőrét nem simogatta a szél, és az illatok sem csiklandozták az orrát, sohasem volt féltékeny, és sohasem sírt, mert nem volt szomorú. Szegény főhősünk egy laboratóriumban született gépek, és drótok között. Mindent megkapott a teremtőjétől, aki egy tudós doktor volt. Kapott szemet, szájat, orrot, végtagokat, és így tovább. Viszont egy valami hiányzott belőle... Az érzelem. Ahogy ott üldögélt a padon, és a játszó gyerekeket nézte, hirtelen egy kislány ült le mellé a padra, és mereven bámulta őt. Főhősünk megszokta azt, hogy az emberek folyamatosan tekintetükkel követik őt.

- Miért ilyen hideg a bőröd? - Kérdezte a lány, és megfogta a kezét.

Főhősünk a kezére nézett, és utánna rá a kislányra tág szemekkel.

- Mert én nem olyan vagyok, mint a többi ember. - Válaszolta a kislánynak főhősünk.

- Én Diana vagyok. A te neved mi? - Kérdezte érdeklődően a kislány.

- Az én nevem Henry, és a gyártási számom a 001-es. - Válaszolta Henry.

- Hogy érted, hogy gyártási számod? - Kérdezte a kislány

- Mert én gép vagyok. - Válaszolta szomorúan Henry001.

- Találkozunk holnap is? Kíváncsi vagyok mindenre veled kapcsolatban - kérdezte a kislány.

- Te találkozni akarsz velem még? - Kérdzett vissza főhősünk

- Igen. Aranyos vagy. - Mondta a lány, és adott egy puszit Henry arcára, aztán pedig elment.

Később újra találkoztak, aztán ismételten, és egy nap összekötötték az életüket. És teltek múltak a hónapok, és az évek. A robot sohasem tudta meg, hogy a lány miért is van vele, mivel a robot nem érezhette ugyan azt amit a lány. A lány sokszor félrelépett, de a robot nem tudott rá haragudni, mivel érzelmei sem voltak. Csak nézte ahogy a lány visszasírja magát, ő pedig visszafogadta. A lány kihasználta a helyzetet, hogy főhősünk nem rendelkezett érzelmekkel, és játszott vele, mint egy bábúval. Egy idő után már csak megszokásból volt vele, de mikor egy nap meg tudta, hogy főhősünk elkísérte egy barátját vásárolni, rádöbbent, hogy mégis szereti, és ezért ezt tudatni is akarta vele. Elhalmozta annyi szeretettel, amennyivel csak tudta, de ezt a robot nem tudta viszonozni. Ezért a lány véget akart vetni a saját életének. A robotot nem érdekelte a dolog, mivel nem is nagyon kötődött a lányhoz. Egy szép nyári napon hősünk meglátogatta a teremtőjét, aki akkorra már nagyon öreg volt.

- Apám. Az emberek miért játszadoznak egymás érzéseivel? - Kérdezte tőle érdeklődően.

- Tudod gyermekem, ez egy nagyon jó kérdés. Rohanó világunk egyre jobban kezd elunalmasodni, és talán ezzel színt akarnak vinni az életükbe.

- De mi értelme az egésznek, hogyha életek is múlhatnak rajta? - Faggatta tovább teremtőjét Henry.

- Fiam miért kérdezel ilyen balgaságokat? Hiszen te mentesülsz az érzelmektől.

- Apám. Tudni akarom, hogy milyen érzelmekkel élni. Tudni akarom milyen, hogyha szerelmes az ember, vagy éppen haragos. Kérlek adj nekem érzelmeket. - Kérte a doktort, aki rosszallóan csóválta a fejét.

- Nem szeretném, hogy elpusztítsd önmagadat a sok fájdalomtól, amit az élet adhat neked. - Mondta a doktor, és elbúcsúzott fiától.

A robot hazaindult, de mikor odaért, nem talált mást, csak egy holt testet, és egy levelet mellette. Felvette a földről, és olvasni kezdte:

"Kedvesem.

Nem bírtam tovább az egészet. Sajnálom. Szeretlek.

A te Diannád."

Szeretet... Furcsa egy hazugság. Gondolta a robot, és elindult kifelé a házból.

-VÉGE-

 

Nos sajnálom, hogy most csak ennyire futotta, de egyrészt hulla fáradt vagyok, másrészt hirtelen felindulásból kezdtem el írni.

Sokszor nem vagyok észnél...

2009.03.14. 00:47

 

Tudom, hogy sokszor nem vagyok észnél, de egyszer nekem is tudnom kell, hogy hol van a határ... Konkrétan most nem szeretném leírni, hogy mi a gonnd, de kényszerítve érzem magam... Lényegében annyi lenne, hogy nem csak egy ember áll ennek a bűnszövetkezetnek az élén, hanem sokkal több... Képzeljük el úgy, mint egy nagy családot, ahol apuka és anyuka mellett még ott van nagypapa, és nagymama egyaránt, akik dirigálnak, és beleszólnak a nevelésbe.

- Ezek az úgynevezett "csodaországiak" akiről most szó van nemdebár? - Kérdezte Smith felügyelő, és elővett egy lapot az íróasztal egyik fiókjából.

- Mondhatjuk annak is igen. Sokféle néven elhíresültek már, de itt most nem ez a lényeg. Rengeteg sok rosszat követtünk el az évek folyamán. Csináltunk egy-két csintalanságot. Például a nagy áramszünet ami alatt időközben meghalt pár ember, vagy a "születésnapi zsúr" néven elkeresztelt rablótámadás a régi bank területén. Nem volt betervezve, hogy páran akkor is megfognak halni. Ezt így akarta egy felsőbb hatalom.

- Engem most az érdekel, hogy hányan vagytok, és kik a vezetők, és mindennél fontosabb, hogy hol, és mi lesz a következő akciótok? - Kérdezte agresszívan a felügyelő, és átnyálazta a lapokat amiben az én "adataim" voltak leírva, persze meghamisítva, de erről csak én tudtam,és a vezetők.

- Nyugalom...Előbb utóbb mindenre fényderül. - Mosolyogtam, és rágyűjtottam egy cigarettára.

- Először is neveket akarok... Kik állnak a "Csodaországiak" bűnszövetkezet élén? - pattant fel idegesen a felügyelő.

- Tetszik ez, hogy jó zsaruból hirtelen rossz zsaruba vált át. Ez olyan változatos. Nos. Tudtommal magának van egy négy éves kislánya. Igazam van? - Mosolyogtam, és letisztogattam a cipőm orrát.

- Hogy jön ő most a képbe? - Kérdezte a felügyelő.

- Játszunk egy játékot. Kérek valamit, egy egészen apró dolgot, és ha teljesíti, akkor válaszolok egy kérdésére. Maga is jól jár, és én is. - Feleltem sanda vigyorral.

- Legyen. - Mondta, és kezével legyintett egyet.

- Ó ez remek. Nagyszerű végre játszik velem valaki. Nem is tudja, hogy ez most mennyire jól esik az én gyermeteg szívemnek. Végrevalaki aki...

- Térjen a lényegre! - Üvöltött rám a felügyelő, és rácsapott az asztalra.

- Hát jó... Legyen. Szóval. Vegye elő a mobiltelefonját, és hívja fel a lányát. Most. Kérdezze meg, hogy hol van, és, hogy minden rendben van-e, aztán köszönés nélkül tegye le.

A felügyelő tárcsázott, és hamarosan fel is vették a telefont. A lánya volt a vonalban, és minden a tervek szerint működött.

Nos? Mit mondott a lánya? - Kérdeztem.

- Összefüggéstelen szavakat. Mit érdekli az magát? - Vont kérdőre a felügyelő.

- Halljam...Mit mondott magának? - Válaszoltam agresszívan.

- Akácfa, és tündérek. - Válaszolta Smith, és rám nézett.

- Rendben köszönöm. Most maga jön. Kérdezzen. - Mondtam neki megnyugodott hangon.

- Kik a bűnszövetkezet vezetői? Neveket akarok! - Mondta a felügyelő, és tollat ragadott.

- Monnd az a név magának valamit, hogy Nyalóka Jack? Gondolom nem, ezért segítek. 1986-ban egy cukorkaüzlet nyitotta meg kapuit a falánk édesszájú gyerekeknek. Egész szépen ment a bolt, amíg egy nap a boltvezető körül furcsa pletykák kezdtek terjengeni, miszerint vásárlói felét, brutális erőszakkal eltette láb alól, de nem akármilyen módon! Előszőr megerőszakolta őket, aztán átvágta a torkukat, és aztán...

- Elég volt. Hallottam róla... Akkoriban ezen az ügyön is dolgoztam, csak a fickó szőrén szálán eltűnt. - Vágott közbe Smith felügyelő, és mogorván rámnézett.

- Nyalóka Jack eredeti neve, Ervin Thorn. Ő az egyik aki a bűnszövetkezet élén áll. - Válaszoltam neki, és eloltottam a cigarettát.

- És kik a többiek? - Kérdezte a felügyelő érdeklődő tekintettel.

- Á-á-á. Előbb én, aztán maga. Így vannak a játékszabályok. Szóval. Legyen az, hogy maga most kinéz az ablakon, és megsaccolja, hogy körülbelül hány méter magasban vagyunk most.

A felügyelő odasétált az ablakhoz, és lenézett.

- Megközelítőleg 35 méter. - Válaszolta.

- Köszönöm. Maga jön. - Mondtam neki önelégült mosollyal.

- Kik a maradékok? és hányan vannak még? - Kérdezte, a tollát markolászva.

- No. A második emberünk. Egy teljesen átlagos személy, mondhatni az utca embere, aki egy taxivállalatnál kezdte, de aztán egy végzetes balesetnek köszönhetően elborult az agya picikét... Ez a személy, Michael White, A régi Wall street-i mészáros. Semmi extra, csupán orvosi eset. Közel 12 embert gyilkolt meg kedvtelésből, és egyéb érzelmi okokból. Harmadik emberünk Nem más, mint a "Szemérmetlen árva gyártó", vagyis Herbert Weighel, aki Három gyermeket tett család nélkülivé... Tudom eddig egytől egyig pitiáner bűnöző mind. De ami most fog következni az mindennél izgalmasabb, és vérfagyasztóan horrorisztikusan morbid lesz. Az utolsó személy, aki a "Csodaországiak" bűnszövetkezet élén áll nem más, mint Alice Smith... Vagyis a maga felesége nyomozó. - Kacsintottam rá, és rágyújtottam egy újjabb szálra.

A nyomozó hirtelen megállt az írásban, és elengedte a tollat. Felnézett, és egy hirtelen mozdulattal megfogta a trikómat, és a falnak lökött.

- Miket beszélsz te kis szarházi? - Kérdezte elvörösödött arccal, és közben undorító nyálát akaratlanul is rámfolyatta.

- Csak annyi, hogy a maga felesége kezdetek óta a "Csodaországiak" Jelentős vezetője. Igaz semmi bűncselekményt nem követett el a tagsága előtt, de mégis ő volt az, aki megálmodta az egészet. Ő volt aki mindig is irányított bennünket a háttérből, és ő volt az aki magát is folyamatosan félrevezette. Maga szerint miért nem sikerült még mindig elkapniuk a bűnszövetkezetet? Mert a maga felesége mindíg is tudta, hogy éppen hol tartanak a nyomozásban, és azt is tudta, hogyan keverje a lapokat, szinte a szeme előtt, de maga túlságosan vak volt ahhoz, hogy észre vegye. Most így végezetül annyit kérdeznék magától, hogy tudja most, hogy hol van a lánya?

- Mit tudsz te rohadék? - Üvöltött rám, és ököllel belevert az állkapcsomba.

- Csak annyit amennyit maga. A lánya tökéletesen elmondta, hogy hol van éppenséggel. A "Csodaországiak jelenleg egy gyermekrablással egybekötött gyilkosságsorozatot készülnek végrehajtani, amiből sajnos én kimaradok, hogy segítsem a munkáját.

- Hol van a lányom? - Kérdezte, és közben egy könnycsepp zuhant le a földre, egyenesen Smith felügyelő szeméből.

- Ne sírjon már! Tudja maga azt nagyon jól. A lánya az "Akácfa köz"-ben van, a "Tündérek, és Manók" nevű játékboltban. Ne akarja már elhitetni velem, hogy maga ennyire hülye... A lánya világosan megmondta. Ebben a pillanatban elengedett, és kirohant a kihallgató szobából. Aztán pár perc múlva bejött két izmos állat, akik a cellámba kísértek, és később a bíróság három és fél év szabadságvesztésre ítélt. Amit le is töltöttem volna, ha nem látom jobbnak a távozásom, amit hamar meg is oldottam. Tudni illik, az egyik "Csodaországiak"béli társam, akivel egy cellába zártak, Egy tolvalykulcsot rejtett a bőre alá, amit könnyű szerrel ki is vágtam, és így könnyedén kijuthattam a sittről, és persze mi volt az újságok címlapján amit másnap vásároltam a sarki újságosnál? "Börtönben a felügyelő felesége" alcím: "A Csodaország bűnszervezet felszámolva". És még a nevünket is elírták... Tudom sokszor nem vagyok észnél, de egyszer-kétszer tudnom kéne, hogy hol a határ...

Amikor én már nem leszek köztetek, kérlek csináljatok erről kilencszáz másolatot, és osszátok szét mindenkinek, mert azt akarom, hogy megtuják, hogy volt valaki, aki olyat alkotott, amitől félt.

Kezdjük ott, hogy szánalmasnak tartom a jelenlegi helyzetet, és az engem körülvevő világot. Van aki szerint jó, van aki szerint pocsék szar. Nekem ezek csak szavak, amik közelebb visznek ahhoz az állapothoz, mikor már tényleg a torkomban érzem a hányáson ízét. Egyszerűen nem érdekel, mivel én minden szempontból hányingert kapok attól, ami körülvesz mostanában...

Mondhatjuk azt általánosságban, hogy nem akarunk a pokolra jutni... Na már most, ha körbenézünk, nem láthatunk mást csak poklot. Prostitúció, Gyermekpornó, Drog, Nyomor, Halál. De még sorolhatnám... Nevezzük ezt egybefoglalóan: PGDNH-nak. Ezzel csupán egy jelzőt használtam arra a helyzetre, amiben most jelenleg tart a világ...

Szüleink és elődeink, képzelgéseim szerint nem ilyen jövőt akartak nekünk... Lényegében arról szeretnék beszélni, hogy a múltkor volt egy álmom, amibe, ezt az egészet beleláttam, és őszintén bevallom, hogy életemben előszőr, úgy megijedtem álmomban, mint még soha. Verejtékezve keltem, és hullottak a könnyeim. Aztán nem tudtam már visszaaludni. Féltem, és rettenetesen megijedtem. Nos! Az álom úgy kezdődött, mint egy teljesen átlagos álom. Egyik pillanatból a másikban a belvárosban találtam magamat, és körülnéztem, hátha találok valami ismerős jelet, amiből megállapíthattam, hogy éppen hol vagyok. A járda jobb felén álltam, és a forgalom ment velem egy irányba. Időközben rájöttem, hogy merre vagyok, de nem tudtam, hogy merre menyjek tovább. El indultam egyenesen, és közben szokásomhoz híven nézegettem a körülöttem történő dolgokat. Beértem egy kissebb utcába, ahol a környék kezdett megváltozni, és eldurvulni. Szürke volt minden, és mocskos. De továbbra is rendíthetetlenül mentem tovább. Később egy régi játszótér féleséghez értem, ahol egy lengén felöltözött lány fogadott, és éppen szívta magába az átitató nikotin füstjét. Valahogy elcsodálkoztam a dolgon, és közelebbről menzéve nagyon ismerősnek tűnt a hölgy... Egy ismerősöm volt, egy jó barátom akivel régen összerakott a sors, de aztán, köszönhetően a sors fintorának, külön váltunk. A lány megkérdezte tőlem, hogy nincsen-e szükségem a szolgáltatásaira. Rögtön beugrott, hogy ez nem vicc... Komolyan abban a pillanatban elcsodálkoztam a korábban kicsapongó, mégis boldog életet élő lányon. Elmondtam neki, hogy ő nem az aminek most kinéz, és megkérdeztem tőle, hogy hogy került ilyen helyzetbe. Ő nem válaszolt, csak továbbra is kínálgatta magát nekem, pénzért... Nem figyelt rám, fel sem ismert. Megrémültem, és elfutottam, és miközben sűrű trappolásaim végigvízhangzották a kis utcát, közben a hátul hagyott lány torkaszakadt üvöltését lehetett hallani... "Rohadj meg mocskos balfasz!" Hirtelen egy szökőkútnál találtam magam, ahol egy örewgember feküdt, és az egyik karja nem volt meg. Távolról figyeltem őt, és azt, hogy ez után mi következett. Egy telefonáló ember, egy rakás kutyát sétáltatott arrafelé, de olyan kutyák voltak azok, akiknek eléggé ki volt dolgozba az izomzatuk, és egy szempillantás alatt elharapták volna egy ember combját. A félkarú ember a fickó felé nyújtotta, ép megmaradt kezét, ezzel pénzt kérve tőle. A fickó erre elkezdett ordítozni vele, és ráengedte a kutyáit. A kutyák körbevették az öregembert, és szétmarcangolták, közben az öregember oly módon üvöltött a fájdalomtól, hogy az egész környék hallotta. A körülöttünk sétáló emberek figyelembe se vették a szenvedő öreget, a kacagó kutyás férfit, és engem. Minen egyes emberhez odaszaladtam, hogy valaki segítsenneki, valaki hívjon mentőket. De senki sem figyelt oda se, sem pedig rám. Az egyik kutya hirtelen abbahagyta az öregember kínzását, és felém fordult. Fogait megvillantva hangos ugatásba kezdett, és elkezdett futni felém. Én csak álltam, és néztem. Az eb hirtelen nekem ugrott, és elkezdte az arcomat harapni... Üvöltöttem. Féltem, és nem tudtam felébredni... Az ember odajött, és megláncolta a kutyáját, aztán elővett egy fegyvert, és fejbelőtte a saját háziállatát. "Öreg volt már" Szólalt meg az ember, és felkeltem a földről. Abban a pillanatban, hogy felkeltem, a fejemhez szorította a fegyvert. Egy dalt kezdett énekelni. Egy dalt amit ismertem. Aztán hirtelen elsötétedett minden. Ebben a pillanatban valami szobába csöppentem, ahol egy Televízió, és két fotel volt egymással szemben. Az egy7ik fotelben egy ismerős alak ült. Leültem mellé, és ránéztem. Régi barátom volt, már sok emléket átéltünk együtt, és mindig mellettem állt mindenben. Rám mosolygott, és egy határozott mozdulattal belenyúlta szívébe, és egy pillanat alatt kiszedte onnan. Véres erek, és mindenféle drót szerúségek tartották a szívét a belső szerveihez. "Ez okozza a fájdalmat." Mondta, és felémnyújtotta a szívét, ami egyre lassabban kezdett verni. Én eltoltam magamtól, és próbálkoztam visszatenni neki, és gyömöszölni abba a kis lyukba, ahonnan kiszedte azt. Egyfolytában arra tudtam gondolni, hogy ő nem halhat meg. Ő nem hagyhat itt egyedül. Egy pillanatra kikerekedtek a szemei és rám nézett. A szív a kezében végleg megszűnt verni, és elszürkült. felálltam a fotelből, és szaladni kezdtem. Hallottam, hogy még mondott valamit, hátra néztem és Ő engem nézett folyamatosan. Én pedig, csak rohantam. Valahogyan hazakerültem, az ajtónk előtt volt egy megcsonkított állat teteme, ami olyan szagot árasztott, mint egy több napja rohadó hulla. A konyhába érve láttom, hogy édesanyám a földre borulva zokogott, és előtte két rendőr állt.

Odaszaladtam, és megkérdeztem a földre rogyva, hogy mit történt.

- Ő az asszonyom? - Kérdezte az egyik rendőr anyámtól, aki rámnézett, és csak sírt.

- Igen ő az. - Válaszolta a rendőröknek, akik megragadták a karjaim, és bilincset raktak rám.

Kiabáltam, hogy mi történik itt, és, hogy mit tettem. Nem válaszoltak. Édesanyám felém fordította arcát, és rám mosolygott.

- Sajnálom. - Mondta, és bezárta az ajtót.

Rács mögött találtam magam, egy két emberrel összezárva. Valami undorítóan ronda ruha volt rajtam, és éppen nyitották az ajtókat. Ebédhez indultunk, ahol rögtön felismert pár ember, és rendesen pofán ütöttek párszor. Később látógatóidőben eszméletem fel, ahol egy asztalnál ültem anyámmal szemben. A kezeimen bilincs volt, de a zsebemben volt egy törött üvegdarab. Megfogtam, és átvágtam a Saját édesanyám torkát. Az őrök elvittek egy sötét helyiségbe, és Szarrá verték az arcomat, és az egész testem. Egy fehér szobában keltem utánna, ahol volt egy égő zsák, és a zsákban valamilyen mozgó dolgok, amik síró hangot adtak ki. Kinyitottam a zsákot óvatosan, és pár sötét alak szállt ki belőle, és ezek hirtelen el is tűntek. Csontvázak voltak a zsákban, és minden egyes csontváz koponyájára rá volt írva egy-egy barátom neve. Ebben a pillanatban felébredtem. Elgondolkodtam napokkal később az álmomon, és sokmindenre ráébredtem. Így ezt a történetet olvasván, mindenki vonja le a saját elképzelését, illetve véleményét a dologról. Én többnyire olyan való életbeni hasonlítokat, illetve megegyezéseket találtam az álmomban, hogy hányingerem van azóta a folyamatosan fajuló világtól.

 

Egy időre ennyi.... Minden olvasóm vigyázzon magára!

 

Az író: Chris.

Nos... Populárisan megközelítve a dolgot nem is jártunk olyan rosszul...

Én meg csak ránéztem E235re és elmosolyodtam. Körülbelül az egész földet bejártuk már élet után kutatva, de még mindig semmi. Lassacskán kezdem elhagyni magamat, és a reményeimet, szerintem most már soha többé nem találunk olyat itt a Földön, mint én.

- Mi lenne, hogyha megnéznénk ott abban a romos épületben? - Kérdezte E235, és elindult afelé az oszladozó düledező ház felé ami a domb oldalon állt.

- Szerintem ez nem jó ötlet. - Válaszoltam neki, kicsit tartva az ötletétől, dehát egy próbát megér a dolog.

Elindultunk az épület felé, és a lábunk alatt csak ugy ropogott a frissen esett hó. Nekem már a kezeim is lefagytak ebben a hidegben, de egy Cyborgnak, mint E235nek ez nem lehet akadály. Ő csak ment előre tovább mit sem törődve a hideggel. Betértünk az épületbe, és mindenütt körül néztünk. A konyhában az egyik polcon volt egy pár konzervdoboz, és étel. A ház kívülről romos volt, de belülről egész szépen ki volt alakítva. beléptünk a nappaliba, körbenéztünk, és leültünk az egyik szépen megmunkált kanapéra.

- Mikor volt már az... - Jegyeztem meg magamnak, miközben agyam a régmúlton járt.

- Biztos van rá esély, hogy többen is túl élték. - Mondta E235 és rámnézett.

Visszagondoltam mindenre ami akkor történt... Az Atomháború idején...

Mesélni kezdtem.

Egy keddi napon történt. Ültem a szobámban, és azon gondolkodtam, hogy esetleg volt e otthon valami tápláló étel. Kimentem hát az utcára, és a bolt felé vettem az irányt. Mocskosul meleg volt aznap, és még a póló is leizzadt rólam. Elsétáltam egy televízió szaküzlet mellett, ahol éppen a híreket mutatták. "Fél órával ezelőtt atombombát dobtak Amerikára, és most érkezett a legújjabb hír, az amerikaiak válasz lövést adtak Iraknak, és két Országnak" Elkerekedtek a szemeim, magam mellé néztem, és valóságos embertömeg vett körül. Ahogy nyeltem egyet, abban a pillanatban mindenki elkezdett szaladni. Ki az otthonába, ki pedig búvóhelyre. Én hamar hazaszaladtam pár dolgomért, hogy aztán elfussak a menedékhelyre. Amint beértem a menedékre, és bunkerre, hatalmas robbanást hallottam a fém ajtó felől. Többek szerint ránk is ledobták a saját atombombájukat, és ezzel mi is megsemmisülünk. egy perccel a robbanás után földrengés rázta meg a bunkert, és mindenki a földre borult. Volt egy televízió ott a helyiségben amihez alig fértem hozzá, de hallottam a híreket. Két óra...Két órán át tartott a harmadik világháború. Minden ország ledobta a saját atomját, és vége... Mindennek vége...

Pár hónapon belül védőruhákat húztunk, és a felszínre mentünk. Az ottani látvány borzalmas volt. Mindenhol hullák, tetemek, pusztulás, és halál. Az ég vérvörös volt, és nem lehetett látni a napot.

- Az adataim szerint már több évtized eltelt azóta. - Vágott közbe E235 és rámnézett.

- Az idő elvesztette a jelentését számomra kedves barátom. - Válaszoltam neki, és a földre néztem.

Fájt a fejem, és hideg volt nagyon. Elgondolkodtam az időn, és körülbelül száz év telt el a nagy katasztrófa óta. Mégis semmit sem öregedtem. Hogy lehet ez? Hogy lehet az, hogy talán csak én éltem túl az egész "Nagy háborút"? A kérdések elemésztenek... Egyedül érzem magamat.

Gondolkodásaim E235 hirtelen félbeszakította egy sürgős információval.

- Mozgást érzékelek a fenti emeletről. - Mondta, és hirtelen felnézett a plafonra.

- Ember? Vagy micsoda? - Kérdeztem tőle izgatottan.

- Nemtudom behatárolni. - Válaszolt E235 és nagyra nyílt szemekkel rámnézett.

Fogtam magamat, és gyorsan a felső szint felé vettem az irányt. Gyors léptekkel felszaladtam a lépcsőn és közben egy gondolat járt a fejemben. Valyon végre találtunk túl élőt? Izgatott voltam, és bármit megtettem volna azért, hogy újra élő embert lássak. Amint felértem, egy ajtót pillantottam meg. Megfogtam a kilincset, és elfordítottam. Az ajtó recsegve kinyílt. Egy szobába értem, ami egy hálószobára hasonlított, mégis romos volt, és poros. Volt ott egy ágy is, amin egy kis kinövés domborodott a takaró alatt. Odaléptem és megfogtam a takaró szélét, és egy hirtelen mozdulattal lerántottam a takarót. Az ágyon egy kislány kuporgott. Rámnézett félve, én pedig rá nagyra nyílt szemekkel.

- Hogy kerülsz ide? Ki vagy te? - Kérdeztem izgatottan.

A kislány magára húzta ismét a takaróját, és én újra lerántottam róla.

- Nem foglak bántani ne félj tőlem. - Suttogtam, és megsimítottam az arcát.

- Gyere velem. - Rámnézett és megfogta a kezem, és elindultunk a szobából kifelé, le a nappali irányába.

- Merre megyünk? - Kérdeztem izgatottan, mégis félve.

- A többiekhez. - Válaszolta a kislány, és mennt tovább.

A nappaliba értünk, és ő megfogta a szőnyeg oldalát, és odébb húzta az egészet. A padlón egy csapó ajtó volt, amit a kislány kinyitott, és elindult az ajtó mögötti lépcsőn lefelé. Utánna mentem, és miután a hosszú lépcsősor végére értünk, egy hatalmas föld alatti települést pillantottam meg. Mindenütt kis ház szerűségek voltak amiket gyertyákkal világítottak meg, és emberek sürögtek forogtak oda vissza. El akadt a légzésem, és elkerekedtek a szemeim.

- Úgylátom ez a populáció rég óta élhet itt. - Súgta oda nekem E235.

Nem tudtam semmit sem hozzáfűzni, csak néztem a sok embert, akik hirtelen felém fordulva néztek meglepődve, merev tekintettel. A szívemet boldogság öntötte el, mivel tudtam, hogy nem csak én maradtam a "Nagy háború" után.

A "városka" polgármestere látott vendégül minket, egy kis kunyhóban, ahol itallal, és étellel kínált minket.

- Merről érkeztetek? - Kérdezte a polgármester, és kortyolt egyet a poharából.

Egymásranéztünk én, és E235, aztán rá a polgármesterre.

- A nagy messziségből. Igazából sok helyen megfodultunk már. - Válaszoltam neki, és haraptam egyet a kenyéről, ami kissé száraz volt, és nem is volt kenyér íze, inkább olyan semmilyen íze nem volt.

- Hogy találtatok ránk? - Kérdezte gyanakvóan tőlünk.

- Igazából maguk találtak ránk. - Válaszolta E235, közben én elmosolyodtam.

- A "Nagy háború" óta nem járt errefelé egy lélek sem. Próbáljuk fenntartani a mi kis "családunkat", de a születésekkel a halál is elér minket. - Mondta a polgármester lehajtott fejjel, és újjabbat kortyolt a pohár borából.

Csodálattal néztem a "kinti" embereket ahogyan dolgoztak, ahogyan családok boldogan foglalkoztak egymással, és semmi gondjuk nem volt úgylátszott.

- Nem szoktunk nagyon a felszínre merészkedni. Félünk a még fennmaradt sugárzás veszélytől. Csoda, hogy ti nem fertőződtetek meg. - Mondta a polgármester, és felállt az asztaltól.
Aznap este egy kis kunyhóban szálltunk meg, és alig tudtam aludni az izgatottságtól, hogy valyon holnap milyen nap várhat ránk ebben az új világban, új emberek között, új ismerettség, és végre a régi életem. Álmomban egy hatalmas madarat láttam, szárnyai kék tűzben égtek, és a madárzuhant egyre csak lejjebb. Mikor földet ért, egy hatalmas robbanás rázta meg az egész helyet ahol akkor voltam, és az ebből következő nagy lökéshullám mindent elpusztított körülöttem.

Felriadtam... Egy nő állt az ágyam előtt és engem nézett.

- Idegen kérlek mesélj a fenti világról. - Kérlelt a nő hallkan, és közelebb lépett.

- Ott fennt már semmi sem olyan, mint amilyen régen volt. - Válaszoltam neki, és felültem az ágyra.

- És milyen volt régen? Mivel én itt születtem már a föld alatt. - Mondta a nő szomorúan, és mellém üllt.

- Régen? Az ég tiszta, és kék volt. Mindenütt madarak repkedtek, és zajlott az élet. Megszámlálhatatlan mennyiségű ember sürgött forgott az utcákon, és mindenfelé. Pezsgett a nappal, és az éjszaka. a Hold fénye mindent bevilágított éjszaka, és nappal pedig a nap. Volt négy évszak, és minden nap valami új.

- Csodálatos lehetett. Fel tudnál engem vinni oda? - Kérdezte a nő, és felcsillant a szeme.

- Nem szívesen kockáztatok. - Mondtam neki félve.

- Kérlek vigyél fel a felszínre. még sohasem jártam ott.

- Rendben... Gyere. - Válaszoltam neki egy perc gondolkodás után.

El indultunk afelé a lépcsősor felé, amin idefelé érkeztünk. Feljebb, és feljebb mentünk egészen a csapóajtóig. Kinyitottam azt, és felmentünk a nappali részbe.

- Nahát. Ez nagyobb mint a polgármester hivatala. - Mondta a nő elcsodálkozva és odaállt az ablakhoz.

- Micsoda csodálatos fehérség mindenütt. - Jegyezte meg elcsodálkozva.

- Igen ezt hívják hónak. - Válaszoltam, és visszacsuktam a csapóajtót.

Ráadtam a nőre a kabátom, és kinyitottam a bejárati ajtót.

- Gyerünk gyerünk ne félj. Menyj csak ki nyugodtan. - Mondtam neki, miközben vállammal az ajtót támasztottam.

A nő lépett egy nagyot a frissen esett hóba, és visszalépett hirtelen.

- Ez jég hideg. - Mondta, és rámnézett.

- Ne félj nem lesz bajod tőle. - Válaszoltam mosolyogva.

A nő megint kilépett a házból, és óvatos léptekkel kiment. Léptei fokozatosan bátrabbak, és bátrabbak voltak, és egyszer csak megállt.

- Csodálatos, és jó érzés itt lenni, még a levegő is olyan tiszta. - Mondta , és felém fordult.

- Nekem már semmi csodálatos nincs benne. - Válaszoltam.

- Köszönöm, hogy kihosztál. - Mondta, és átölelt szorosan.

- Semmigés. - Válaszoltam, miközben szívemet valami melegség töltötte el.

Fél órán belül Visszamentünk a "városkába", ahol mindenki aludt. Visszamentem az ágyamba, de nem tudtam aludni. Másnap reggel megkérdeztem pár embert, hogy melyik évben vagyunk éppen, mire azt az egyszerű választ kaptam, hogy 2115-ben járunk. Nagyot néztem ezen a kijelentésen, és elgondolkodtam rajta, hogy valyon miért nem öregedtem semmit ennyi idő alatt? 2015-ben volt a "Nagy háború" és azóta semmit sem változtam. Egy ránc se, sőt semmi nem mutat az öregedés jelére. Valyon sugárzás ért, ami megállított a fejlődésben? Vagy esetleg én több lennék, mint más átlagos ember? Figyelmes lettem egy szaladó idős nőre aki felém szaladt, és tekintetében sugárzott a félelem. Amint odaért hozzám, lihegve kezdte mondandóját.

- A polgármester téged keres, és nagyon ideges.

- Mi a gond? - Kérdeztem értetlenül.

- A tegnap esti "incidensről akar veled beszélni. - Válaszolta az idős nő, és rámutatott a polgármester hivatalára.

Kaptam magam, és elindultam a hivatal felé. Amint beértem, apolgármester, mintha szemével kezdett volna folytogatni engem.

- Nos miről szeretett volna velem beszélni? - Kérdeztem a polgármester.

- Fülembe jutott egy információ, miszerint, te tegnap éjjel a felszínre vitted az egyik lakosunkat. - Válaszolta nyugodtan, mégis tépő szavakkal a polgármester.

- Az ő kérésére tettem. - Mondtam neki hallkan.

- FOGD BE A POFÁD! Tudod te, hogy miért nem szoktunk a felszínre merészkedni? - Kérdezte tőlem, miközben az asztalán lévő papírokat nézegette.

- Nemtudom uram. - Válaszoltam ilyedten halk szavakkal.

- Azért, hogy fiataljaink, és itt szülött lakosaink elméjét ne fertőzzük meg olyannal, mint a szabad, és "tökéletes" világ gondolata. - Mondta a polgármester, és mérges szemeivel rám nézett.

- De nekik is joguk van tudni, hogy mi van a "városon" kívül. - Válaszoltam bátran.

- Mivel te nem ismered a mi kis törvényeinket, és szabájainkat, ezért ezt a kis incidenst még elnézem neked, de mégegyszer elő ne forduljon hasonló. Maradásra nem kényszerítünk titeket, ezért akkor távoztok amikor akartok, és visszatérhettek a fenti világotokba. De többet senkit ne vigyél fel oda a "fenti világba", mivel nem szeretnék szakadárokat a városomban. - Közölte velem a polgármester, és utánna szépen kitessékelt az irodájából.

Kifele menet elgondolkodtam azon, hogy valyon milyen titkokat rejtegethet még ez a "város", és mit akarnak ennyire távol tartani a lakosoktól? Ahogyan sétáltam, egyszer csak elémkerült E235 ilyedt arccal.

- Ezek...Ezek. - Hadarta E235.

- Ezek mi? - Kérdeztem rá látván a félelmet a szemében.

- Ezek megeszik az idősebb lakosokat!!! - Válaszolta hangosan E235, és megfogta a fejem.

- Hogy micsoda? - Kérdeztem meglepődve.

- Ezek, ott az egyik házban, egy idős nőből lakomáznak. - Suttogta E235, és lassan körbenézett.

- Biztos vagy te ebben? Vigyél oda ahol ezt láttad. - Mondtam neki, és elindultam előre.

Ő hirtelen bevágott elém, és mutatta az utat. valami fa híd szerűségen mentünk át, egy fa kunyhó felé. E235 felemelte a kezét, és az egyik ablakra mutatott, ami mögül fény szűrődött ki.

- Nézz be ott vannak. - Remegett E235, és odébb bökött az ablak irányába.

Benéztem az ablakon, és egy konyha részt láttam, aminek a közepén volt egy hatalmas asztal, és az asztalon egy tetem feküdt. Körülötte egy család, ha jól láttam, és mindegyik a tetem felnyitott mellkasából falatoztak. Megijedtem, és térdre estem. Mi folyik itt??? Kérdeztem, és ebben a pillanatban E235 felrántott a földről, és futni kezdtünk. Futni a kijárat felé, a lépcsők felé, oda ahonnan jöttünk. Hirtelen utunkat állta a polgármester, és két testőre.

- Csak nincs valami gond, hogy ilyen sietősen távoztok? - Kérdezte mosolygós arccal.

- De igen gond van, méghozzá hatalmas gond! - Válaszoltam neki üvöltve, mire a körülöttünk lévő emberek mind felfigyeltek.

- Éspedig? - Kérdezte a polgármester.

- Egy család az imént egy öregasszony holttestéből evett!! Maga szerint ez nem gond??? - Válaszoltam üvöltve az előttem mereven álló polgármesternek.

- Maguk szerint ez gond? - Kérdezte a néptől a polgármester, és két kezét a magasba emelve elmosolyodott.

Körülnéztem, és mindenki nevetni kezdett.

- Mi folyik itt? - Kérdeztem hallkan a polgármestert.

- Hogy mi folyik itt? ÉLET!!! - Kiáltotta el magát, és ebben a pillanatban elvesztettem az eszméletemet, és egy sötét szobában ébredtem, lekötözve, mellettem E235 feküdt.

- VAN ITT VALAKI? - Kiabáltam hangosan, de senki nem válaszolt.

A szobában teljes volt a sötét, de volt egy kis lyuk a falon ahonnan éles fény szűrődött be. Odabicegten a lyukhoz, és kinéztem rajta. Kívül egy teljesen régi táj tárult a szemem elé, mindenütt élet, és az ég kék volt újból, sütött a nap, és mindenütt sürgés forgás. A szoba hirtelen fényben úszott, mivel valaki kinyitotta a szoba ajtaját.

- Lépjetek be, hát a paradicsomba. - Szólt az alak, és a szabad világ felé mutatott.

- Hogy kerültünk ide? - Kérdeztem az alakot, és próbáltam lazítani köteleimen.

- Ne kérdezz, csak lépj ide gyermekem, hogy köteleidtől megfosszalak téged, és a barátodat. - Mondta az alak.

Közelebb mentünk, és a kötelek hirtelen eltűntek a kezeimről, és már E235 kezei is szabadok voltak.

- Meghaltunk? Mi történik most? - Kérdeztem az alakot, és közelebb mentem.

- Ugyan szó sincs erről, hogy meghaltatok volna. Ha szeretnétek, akkor még csak most kezdhetitek az életet. - Válaszolta az alak fehér ruhában.

- Lépjetek ki az új világba, és éljetek úgy, ahogy nektek tetszik. - Mondta az alak, és elindult kifelé.

Ránéztem E235-re, ő pedig visszanézett rám. Elmosolyodtam, és a kijárat felé indultam. Amint kiléptem a világ megváltozott. Tavasz volt, és újra olyan minden mint amikor utoljára láttuk, csak éppen a hó hiányzott a tájról. A lábaim a földbe gyökereztek és két szó csúszott csak ki a számon.

Megint itt...

- Induljunk? - Kérdezte E235, és felém fordulva ugy nézett rám, ahogy az tőle megszokott volt.

- Induljunk! - Válaszoltam neki, és léptem egyet előre.

Akkor, abban a pillanatban rájöttem valamire. Nekünk ez a "Paradicsom", itt kell elkezdenünk az életet, és minden nap egy új naora ébredni. Minden egyes pillanatban csak a mának élni, és tovább keresgélni amíg lehet...

- Baj van? - Kérdezte E235, és hirtelen megállt, mivel látta, hogy nem indulok tovább.

- Nem nem, csak gondolkodtam valamin. - Válaszoltam neki, és tovább mentem arrafelé, ahol az új álmok születnek.

Mintha minden összefolyna

2009.01.27. 21:09

 

 

Mintha minden összefolyna...

A fal egybemosódott a festményeimmel, de végre itthon voltam. Itthon voltam viszont olyan állapotban aminek köszönhetően súlyos sebeket szereztem és ez minimálisan akadályozott a közelgő koncert megvalósításában. Ekkor belépett a szobába Essie akinek a sziluettje olyan fényesen világított mint egy angyalé aki éppen a felhők közül ereszkedett volna le. Pillanatra megrémültem mert arcát nem láttam aztán nyugodtá váltam mert tudtam ő jön felém. Megfogta a karomat és felrántott a földről. Ebben a pillanatban eszméltem fel, hogy egy ismeretlen fürdőszobában vagyok és a kád tele volt vérrel. A vér belőlem jött. Essie próbált tartani és közben folyamatosan szólítgatott.

- Christ kezdődik a koncert. - Térj magadhoz.

- Koncert? Hol vagyunk most?

- a backstage fürdőében ahol csontra kikészítetted magadat. - Azonnal kelj fel! - Ordított rám Essie amitől egyből magamhoz tértem.

Elindultam a színpad felé elég döcögősen de még indulás előtt egy forró csókot adtam Essienek. Hosszú folyosó vezetett a színpad hátsó feljáróáig. A folyosón ruhák voltak fogasokra akasztva. Az én ruháim ezek? néztem a göncöket miközben lassan lépdeltem egyre előrébb a hosszú folyosón az ajtó irányába. Felkaptam egy kabátot és magamra vettem. Hideg volt, reszkedtem, és féltem. Féltem, hogy hova tartok és mi fog történni. hátra néztem és megláttam magam mögött azt a bájos angyali sziluettet amint utánnam rohan egy zsebkendővel a kezében.

- Vérzik az orrod. - Mondta és a zsebkendővel letörölte az arcomról a vért.

- köszönöm. - Újjabb csókot adtam neki és megfogtam a kezét és immár együtt mentünk tovább. A folyosó még hosszabbnak látszott mint eddig. Amint a végébe értünk, lehajoltam, megráztam a fejem és előre néztem. Rám jött a hányinger.

- Jól vagy? - Kérdezte Essie miközben a kezemet szorongatta.

- Persze igen igen. - Válaszoltam mintha semmi bajom nem is lett volna.

Fel álltam és az ajtó ami az előbb ott volt előttem hirtelen eltűnt. csak fal volt előttem és semmi más. Pár percig elcsodálkozva álltam a jelenség előtt aztán hangot hallottam.

- Miért nem nyitod ki? - Kérdezte mellettem Essie és odanyult a kilincs helyéhez

Az ajtó egyszercsak ujra ott volt előttem és már nyitva állt. Az ajtó mögött lépcsők voltak, amik a színpadra vezettek fel.

- Sok sikert. - hajolt közelebb hozzám Essie adott egy csókot és erősen magához szorítot.

- Köszönöm édesem. - Feleltem neki és visszonoztam a csókját. a következő pillanatokban már a lépcsőn mentem felfelé. a színpad horizontja csak ugy világított mint ha a mennyek kapujába mennék. Amint felértem, és megláttam a közönséget megint elfogott a hányinger. Odaléptem a mikrofonhoz és intettem egyett. A zenekar rögtön elkezdett játszani egy számomra ismeretlen zenét, de mégis tudtam mit énekeljek a mikrofonba. Kitátottam a számat és a színpad eltűnt alólam és beestem a közönségbe. kinyitottam a szemem és az ágyamban érbertem és mellettem Essie feküdt és a televíziót néztük. Valami koncert ment valami adón, de nem vártam meg míg belekezdtem mert rohantam is a WC-re hányni. Essie utánnam szaladt és mögöttem állva kérdezte:

- Miért tesszük ezt? - Akkor nemtudtam válaszolni de mára rádöbbentem a valódi válaszra.

Visszamentünk a szobába és leülltünk az ágyra. a Televízióban hirtelen egy ismerős arc jelent meg. Hosszasan néztem mire rájöttem, hogy én vagyok az a tag aki ott a TV-ben éppen valami teljesen számomra ismeretlek új számot énekelt. Valyon tényleg én vagyok ott? Nem értettem a szituációt. Hirtelen a telefon megcsörrent és egy rekedt hang szólt bele.

- Elmékszel még rám? Ismerős hang volt számomra, de mégsem tudtam beazonosítani.

- Bocsi de rohadtul nem ugrik be ki vagy.

- A régi dobosod. - Csak azért kereslek, mert a napokban adtunk ki egy lemezt az uj együttessel és örülnék ha meghallgatnád, és elmondanád a véleményed.

A vonal hirtelen megszakadt. Még mindig nemvoltam tisztában azzal, hogy ki volt az aki hívott. Essiehez fordultam és rámosolyogtam.

- Hogy érzed most magad? - Kérdeztem

Ő nem válaszolt csak felémhajolt és megcsókolt. Elfeküdtünk az ágyon és kábultan egymásba gabalyodtunk.

Miután vége lett az aktusnak, egymás mellett feküdtünk mozdulatlanul és lihegve, közben a plafont bámultam és elgondolkodtam.

A plafon jobb sarkában hirtelen egy hatalmas rovar, vagy inkább hernyó szerű valami jelent meg aminek emberi feje volt. Rám nézett és mosolygott egyet. Leereszkedett mellénk az ágyba, és elővett egy vizipipát. nagyokat szívott a szerkezet csövébe és aztán a sok beszívott füstöt mind ránkfújta. A füstnek enyhe liliom, és fű szaga volt. felülltem az ágyban és nagyokat lélegeztem a levegőbe. Olyan nagyokat, hogy szinte a végén már nemkaptam levegőt a sok belélegzett füsttől. Fuldokolni kezdtem, a hernyó lény eltűnt és csak a füst maradt amit maga után hagyott. Essie is felült és megijedt, hogy nem kaptam levegőt. Az orrom vérezni kezdett, és a testem remegett közben. Essie nagyon megijedt. rohant az ablakhoz, kinyitotta, aztán felhúzott az ágyról és az ablakhoz emelt. Tartott vagy két percig amíg mély levegő után kapkodtam, aztán hirtelen elájultam.

Egy csomó ember között ébredtem akik a hátamat tartották. Felfelé néztem és egy csarnok tetejét láttam, tele fényekkel. Feküdtem az emberek felett miközben ők egymásnak adogattak át engem. elkezdett sodorni az emberi ár valami pódium felé. Feltettek egy színpadra. De várjukn csak! Ez a színpad! Innen kezdődött minden! Itt áltam és innen estem le. De hogyan? Egy rosz álom lenne?

Keveset törődtem a gondolattal, mert miközben a közönséget néztem, feltűnt valami érdekes bennük. Nem volt arcuk. Megijedtem. Aztán mintha egy seprűvel sepertek volna valami két színes anyagot össze, úgy foly a közönség is egymásba egyre jobban, és a végére egy egész tavat alakítottak a csarnokban. megijedtem és hátraléptem. ahogy léptem a basszusgitár kábele összetekeredett a lábam körül és nem engedett. Még jobban rettegtem. Miután szétfeszítettem nagynehezen a köteleket a kezemmel hátra estem és lenéztem a lépcsőn, ott ahol azelőtt feljöttem. A lépcső alján Essie állt és nézett engem. Felkeltem és elindultam lefele a lépcsőn, és Essie minden ok nélkül hátat fordított nekem és bement az ajtón. Utánna rohantam lefele a lépcsőn, aztán be az ajtón. Essie már a fürdőszoba ajtónál állt és továbbra is nézett. Amikor meglátta, hogy elindulok felé, belépett a fürdőszobába. Én végigfutottam a folyosón vissza a fürdőszoba irányába, és közben egyre távolabbinak tűnt a fürdőszoba ajtaja. De azért tovább futottam. Futottam ameddig bírtam. Végre odaértem a fürdőszoba ajtajához és kinyitottam. A fürdőszoba más volt mint azelőtt. Már nem is fürdőszobára hasonlított, inkább egy majdnem üres nappalira. A szoba jobb felén egy pici, a bal felén egy átlagos méretű zöld ajtó volt. A szoba közepén egy asztal volt ratjta két tárgy. Közelebb léptem és megpillantottam egy üveget benne valami zöld folyadékkal, mellette pedig egy extasy tablettához hasonló pirula volt. a Pirulán ez állt: Egyél meg, az üvegen pedig az "Igyál meg" felirat volt olvasható. Továbbléptem és és benyitottam az átlagos méretű ajtón. Legalább is nyitottam volna. Az ajtó zárva volt. Elgondolkodtam. Mi lenne ha... Egy próbát csak meg ér az a pirula. Felvettem az asztalról és a számba vettem. Az íze kesernyés volt, de volt bennem annyi akarat, hogy le tudja m nyelni. Nagyot nyeltem, és a tabletta lecsúszott. Pár perc mulva arra eszméltem, hogy a szoba jobb oldalán lévő ajtó ami eddig kicsinek minősült most pont az én méretemmé vált. Az asztal pedig hatalmas lett. Tettem egy próbát, és benyitottam a kis méretű ajtón. Az ajtón át a szobámba jutottam, és megláttam Essie-t amint az ágyon fekszik és alszik. Kezében egy zöld kulcs volt. Még sohasem láttam ezt a kulcsot. Jobban szemügyre vettem a kezében lévő tárgyat úgy, hogy próbáltam közben nem felébreszteni Essie-t. Feltűnővé vált, hogy a kulcs szokatlanul pontosan illene az előző szobában lévő ajtóhoz. Nem akartam törődni az eddig történtekkel, de valahogy furdalt a kíváncsiság. Óvatosan és csendben kivettem Essie kezéből a kulcsot és Újra visszamentem oda ahonnan jöttem. a kis ajtó becsukódott mögöttem és többet nem nyílt ki. Kezemben a kulccsal, álltam a hatalmas ajtó előtt és töprengtem, hogy valyon, hogyan fogok feljutni a zárig. Eszembe jutott egy régi történet ami olyan furán egybe illett a szituációmmal, hogy az félelmetessé kezdett válni. Kezdett kialakulni egy bizonyos kép. A történet az Alice csodaországban című mese volt. Tudtam mit kell tennem. Elkezdtem tiszta erőből rúgni és taszítgatni az asztalt. Az üveg leborult és összetört a Földön. A kifolyt lé valami émelyítő illatot árasztott ki magából. Lehajoltam és belekóstoltam. Az italtól kicsit furcsa állapotba kerültem, de vissza nőttem eredeti méretemre, kezemben a kulccsal. Odaléptem a zöld ajtóhoz, és bele a kulcsot a zárba helyeztem, elfordítottam, és a zár kattant egyet. Megfogtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Az ajtó mögött egy sötét erdő volt, egy hosszú úttal, és az út végén két elágazással. Az elágazásnál két torz, seblyhelyekkel teli, egymáshoz nőtt alak állt. Testük szürkés és fakó volt, karjaik csonkák és alig mozdultak. Homlokukra mindkettőjüknek valami jel volt vésve. Közelebb léptem és megszólítottam őket.

- Merre kell tovább mennem? - Kérdeztem és közben mereven és csodálkozva néztem a két alakot.

- Arra. - Amerre. - Az utad vezet.

- És merre vezet az utam?

- A helyes. - Irányba. - Hol az egyik, hol a másik fej szólalt meg és felváltva szavanként beszéltek.

Nemtudtam merre menyjek tovább csak álltam ott és néztem a két egymáshoz nőtt, vagy éppen operált alakot akik üveges és éjfekete szemeikkel engem néztek. Hirtelen minden előjel nélkül el kezdett rángatózni a bal oldali alak, és szeméből vér kezdett folyni. A másik ránézett, aztán rám és megszólalt halk suttogó hangon.

- Az utad jobbra tart. - A másik út a halálba vezet. Abba a halálba, ahova azok kerülnek, akik a könnyebb utat választották.

Jobbra indultam magam mögött hagyva a két deformált alakot. Hátam mögött még egy magas sikoltást hallottam ami valószínűleg az egyik szörnytől származott. Egy világos tisztásra értem, ahol egy terített asztal volt tele teáscsészékel, és teáskannákkal. Az asztal körül ült pár személy akiket nem ismertem. Az egyik egy hatalmas cilinderben, piros öltönyben üllt. Bőre zöld volt és szemei mint két sárga üveggolyó, csak úgy izzottak a napsütésben. Ismerős volt, mégis más. Rájöttem! Én voltam az. megláttam az arcán a saját arcomat. Megijedtem és hátraléptem egyet. Ráléptem egy faágra ami rögtön meg is reccsent alattam. A cilinderes alak mellet ülő fehér nyúl meghallotta a neszt és ijedten odakapta a fejét ahonnan a hang érkezett. Rámnézett és visszafordult az asztalhoz. Ódasúgott valamit a cilinderesnek és az egyből nevetni kezdett. Közelebb mentem az asztalhoz mire mindenki rámnézett. Zavarba jöttem.

- Mikor teázunk már? - Szólalt fel a fehér nyúl a Cilinderes fickóhoz.

- Amikor végre befogod a mocskos pofádat! - Szólt a cilinderes fickó és rámnézett.

Ajkaim nem mozdultak. Mintha egybe olvadtak volna ajkaim.

A cilinderes alak felnevetett és öntött a nyúlnak egy kis teát a csészéjébe. Az asztal körül ülők hangos nevetésbe kezdtek, és neki láttak a teának.

- Kurva életbe! már megint kiöntöttem! - Kiáltott fel mérgesen a cilinderes úr, miközben én, a számat próbáltam mozdítani és szóhoz jutni.

- Átkozott kurva életbe! Ez vért kíván! - Mondta a cilinderes és az abrosz alól egy kést rántott elő, amit rögtön a mellette ülő, éppen a teáját fogyasztó fehér nyúlba döfött.

A nyúl kilehelte utolsó lélegzetét és elterült az asztalon. A kalapos fickó boncolni kezdte a nyulat, miközben az asztal körüli emberek csak nevettek a procedúrán. Olyannyira simán mozgatta a kést a nyúlban, mintha vajat szelne. Egy ideig csak néztem, és mire feleszméltem, már a számat is ki tudtam nyitni, de szó nem jött ki belőlem. Kifutottam a tisztásról és két bokor közé ugrottam. Otthon találtam magamat. A földön feküdtem és néztem a falat. Mintha minden összefolyna...

Minden így kezdődött. Essie belépett a szobába és rámnézett azzal a két elbűvölő szemével.

- Drogok hatása alatt álltam akkorra már rájöttem, és most jött a kitisztulás pillanata. Felkeltem a földről és át öleltem Essiet.

Pár percig egymás karjaiban voltunk aztán visszagondoltam az eddig történtekre, és féltem.

Féltem magamtól, és féltem attól amivé válni akartam. Féltem, hogy elvesztem a számomra fontos embereket, illetve dolgokat. Most kell véget vetnem a dolgoknak amik idáig juttattak, és ki kell ölnöm magamból minden olyasmit amit nem akarok.

Magamat. Meg kell ölnöm magam ahhoz, hogy mások élni tudjanak. Ezek a gondoltaok futottak át a fejemben ez alatt miközben egymás karjaiban szorosan álltunk a szoba közepén.

- Mit szólnál, hozzá, ha hirtelen minden megszakadna? - Kérdeztem Essie-t és lehajtottam a fejem.

- Belehalnék a szomorúságba. - Felelte Essie és megcsókolta a homlokomat.

Elmeséltem neki az elmúlt pillanatokat amiket átéltem, és a félelemtől ittasan összerogytam a földön. Ő lehajolt hozzám és a szemembe nézett mélyen.

- Álj le ezekkel a dolgaiddal, mert előbb utóbb el foglak veszíteni.

Ekkor újjabb gondolat futott át az agyamon és közben csodáltam Essie gyönyörű szemeit, amiben saját magamat pillantottam meg. még egy darabig elnéztem benne magamat és a tükörkép átalakult. Egy embert láttam aki nem én voltam, de mégis én voltam. Nem akartam elhinni. Embert aki kezdi elveszteni emberi vonásait. Hasonlítanám inkább egy démonra, mint emberre. Nem akartam ezzé válni. Megcsókoltam Essie puha ajkait, és magamhoz húztam.

- Folytatnunk kell. - Mondtam Essie-nek remegő kézzel.

- NEM! Le kell állnunk ezzel. - Felelt a barátnőm.

- Itt nem lehet megállni nem érted? - Kérdeztem tőle, közben leülltem a padlóra.

- Kurvára tévedsz! - Ordított rám Essie, és az ajtó felé indult. - Válassz! Az élvezeted, vagy Én?

Kirohant a szobából és becsapta maga mögött az ajtót. Én csak néztem a pecsapódott ajtót és nem tudtam mit tegyek. Az elkövetkezendő pár nap, hamar eltelt anélkül, hogy drogokhoz nyúltam volna. És Essie nélkül is. Szokatlan módon nem találkoztunk már vagy hat napja. A telefonját nem vette fel mikor hívtam. Egy esős reggelen a kisbolt felé haladva, megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt. Felvettem és beleszóltam. A hullaházból hívtak, hogy menyjek be azonosítani egy női holttestet. Akkor már tudtam miről van szó. Berohantam a hullaházba és rögtön amint beértem egy orvos fogadott.

- Jöjjön velem kérem. - Mondta a doktor és egy hosszú folyosón át vezetett.

- Mi történt doktor nemtudják? - Kérdezgettem az orvost levegő után kapkodva.

- Pont erről szeretném megkérdezni önt. - Volt-e valami indoka a halottnak arra, hogy öngyilkosságot kövessen el?.

- ÖNGYILKOSSÁG? - Ordítottam, szemeim kikerekedtek, és lábaim a földbe gyökereztek.

Egy pillanatra megállt a szívem. Kértem az orvost, hogy azonnal mutassák meg a holttestet. Lehet még remény! Biztos voltam benne...

Amint beértünk egy fehér szobába, elfogott a rettegés. Asztalok voltak ott, és az asztalokon emberek voltak letakarva. Az orvos odavezetett egy asztalhoz és kezébe vette az asztal mellett lévő kis mappát.

- Készen áll a látványra? - Kérdezte az orvos és megfogta a műanyag takaró szélét.

- Igen doktor úr mutassa. - Mondtam lehunyt szemmel. Elgondoltam a következő képet ami most elém fog kerülni. Féltem.

Az orvos lehúzta a holttestről a lepedőt, és akkor megláttam. Essie volt alatta. Bőre fehérebb volt a falnál is, és teste hideg volt. Mintha aludt volna. Mikor megláttam, sírva fakadtam, és eldöntöttem, vége mindennek.

- Ő az doktor úr. - Mondtam elfolytott hangon.

Nem bírtam tovább. Kirohantam a szobából, aztán az épületből. Könnyes szemekkel rohantam végig az utcákon, közben olyan képek jelentek meg előttem, mint "a hernyó a szobámban", és a "cilinderes fickó a fehér nyúllal". Mind nevettek rajtam, és egyszerre skandálták felém: "Miattad van! Miattad van! Miattad van!!!" Csak futottam. Futottam minden elől. A Sikertől, a drogoktól, a barátoktól, az illúzióktól, és magamtól távol. Haza értem és körbenéztem a szobában. Minden rozsdaszínűvé vált. Éreztem, hogy mostmár nem menekülhetek többé. A szobámban megjelent az összes alak akikkel az utamon találkoztam. Mindnek pirosan izzott a szeme, és vér folyt a szájukból. Nevettek, és gúnyosan néztek rám. Mind engem nézett. Tekintetük olyan gyilkoló volt, hogy rettegni kezdtem. összerogytam, és visszagondoltam mind azokra a pillanatokra, amiket Essie-vel töltöttem, és azokra amiket tölthettem volna. De én a másik utat választottam. LEGYÜNK HÁT ÚJRA EGYÜTT! Kiáltottam és a plafonra néztem. Kimentem a konyhába, és a vegyszeres polchoz nyúltam. Levettem a patkánymérget, és kibontottam. Pár gondolat még átsuhant az agyamon, és hátranéztem. Hátam mögött mind azok álltak akiket vízióim során láttam. Rájuk nevettem, és bevettem a patkánymérget.

- Nem fogtok többé nevetni rajtam.

Az arcukról hirtelen eltűnt a vigyor, és szemükből könnyek ereszkedtek le a padlóra.

Én csak becsuktam a szemem és magam előtt láttam Essie-t.

Amit magam után hagyok, csupán emlékek, és rémképek.

És mintha minden összefolyna...

 

 

Talán sokan elborzadnak majd ez után a történet után, de valljuk be, hogy nem csak a szépet kell látni a világban.

Tudjátok sokat gondolkodtam azon, hogy az ember miért annyira önző néha. Én azért alkotok, hogy megosszam másokkal is, ezzel egyfajta nyugodtságot érzek magamban. És ez meglátásom szerint jó! Meglátásom szerint én nem vagyok egy amolyan "rosz" ember. Csupán egy művész aki tudatni akarja a világgal, a sajátos művészetét. Egyeseknek elszomorító lehet, hogy 15 ember vére szárad már a körmeim alatt, és ontottam éltüket. Bűzölgő holttestük mint egyfajta szobor, mereven élettelenül hever. Mint mikor a szobrászmester művének utolsó mozzanatain dolgozik, és olyfajta precizitás, és kézügyesség párosul, hogy az valami csodával árasztja el az ember lelkét. Ilyen az én művészetem is. Tizenöt holttest, tizenöt áldozat, tizenöt remekmű. Hogyan lesz az élőből egykettőre élettelen remekmű? Ez egy igazán elgondolkodtató kérdés. Még soha nem töprengtem ezen, de azt hiszem már tudom rá a választ! Egyetlen kibaszott mozdulat az egész, egy olyan apró, és kifinomult ponton, ami elválasztja az életet a haláltól. Így lehet a legegyszerűbben befejezni egy készülő alkotást. És, hogy miért teszem ezt? Miattatok, hogy észre vegyétek végre, hogy mennyit ér az élet.

Nos...

Az a bizonyos nap úgy történt, hogy én ugyebár, mint minden szombaton reggel lemegyek a boltba, és megveszem a napi táplálékomat. De ez a nap más volt... Valami nem stimmelt azon a reggelen. A bolt zárva volt, és az utca is kiüresedett. Furcsálltam a dolgot, de gondoltam nem kerítek ennek akkora feneket, inkább átmegyek egy másik távolabbi közértbe. Elindultam hát, és közben az addigi bejárt úton valami újat vettem észre. Egészen különös, és más volt mint amiket eddig láttam. Egy nő hevert az utca közepén, és körülötte sok sok ember, mind őt nézte. Közelebb mentem, hogy nhogy kimaradjak valami izgalmasból, és akkor láttam meg, hogy a nő árult valamit. Ketrecek voltak előtte, és a ketrecekben mindenféle kis háziállat, a kanáritól kezdve egészen a nyúlig. Megcsodáltam a természet eme teremtményeit, és elmosolyodtam. egy gondolat futott át az agyamon. Milenne ha? kérdeztem magamtól, és elindultam a bolt felé sietve. Szerencsémre ez nem volt zárva, és hamar meg tudtam venni a szükséges élelmet. Amint összepakoltam, rohantam is haza. Otthon aztán előkerestem papírt és a régi ceruzáimat, és rajzolgatni kezdtem. Rajzoltam mindent ami eszembe jutott, kezdve a macskakezű embertől, folytatva a kutyatestű nőn át, a szárnyas emberig. Ez az ötlet más volt mint a régi terveim, és ötleteim. Miért ne próbálhatnék én Istent játszani, és miért ne teremthetnék egy egészem újat?. Remek ötlet volt. Amint kész lettem, elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan valósíthatnám meg. Felhívtam egy régi ismerősömet, Bobot hogy nem lenne-e kedve részt venni egy új projectemben. A barátaim nem tudják, hogy "művész" vagyok. Örömmel beleegyezett az ötletembe, és megbeszéltük, hogy átjön este nyolcra, és akkor megbeszéljük a tervem lényegét. Nagyon izgatott lettem, és belegondoltam abba, hogy mit fogok most alkotni. Elöntött a boldogság, és az öröm. Vártam tehát a barátomra, és lám ha az ember lefoglalja magát milyen gyorsan repül az idő, és már rám is köszöntött az este nyolc óra. A csangő váratlanul megszólalt. Sietve futottam az ajtóhoz, kinyitottam, és ránéztem az órára.

Késtél. Mondtam dacosan a barátomnak, és beljebb invitáltam. leültettem az asztalhoz ahol a terveim már készenlétben voltak lerakva az asztalra. Bob leüllt az asztalhoz, és gyorsa átnyálazta a lapokat. a tekintetéből sugárzott a meglepettség, és a borzalom. Lerakta a lapokat az asztalra és szótlanul rámnézett.

- Tetszik?- Kérdeztem izgatottan.

- És azt akarod, hogy én ebben segítsek neked? - Kérdezett vissza meglepődött arccal.

- Igen igen sokat számít a támogatásod, és a jelenléted benne. - Válaszoltam izgatottan, miközben a fiókból előcsúsztatott kést tisztogattam.

- Nem segítek ebben neked. - Mondta bob és felállt az asztaltól.

- Ó dehogynem segítesz. Te leszel az első kis alkotásom. - Mosolyodtam el, és felé fordultam.

Láttam rajta, hogy ebben a pillanatban meglepődött, és hátrálni kezdett. Én csak mentem felé egyre gyorsabban, mire ő hátatfordított nekem, és éppen futásnak indult volna, ha akkor el nem kapom a kezét. Abban a pillanatban megszorítottam és lendületből felevágtam a kést. Az ordítás hatalmas volt. Szinte meg is ijedtem. Elkezdtem mozgatni a kést a csuklójában, és minél gyorsabban mozgattam, annál jobban láttam, hogy kezd a keze levállni a csuklójáról. Egy hirtelen pillanatban elvállt a keze, és a kezemben maradt. Bob elesett a földre, és a csonkot fogta és szórította, közben pedig remegett.

Megőrültél?! - Kérdezte üvöltve, és közben könnyei potyogtak a földre, mint a nyári zápor után a harmatcseppek.

Sssss! Ne kérdezz, csak maradj nyugodtan. mindjárt végzek. - Mondtam neki.

Ez is az én munkám lesz. - Mondtam suttogva, és átvágtam a torkát.

Ebben a pillanatban valami fura érzés jött elő belőlem, ahogy néztem a földön fekvő, már halott barátomat.

Elfelejtettem elköszönni. - Szomorodtam el hirtelen, és kezemmel letakartam a szemeit.

Viszlát. Aztán munkához láttam. Törtek a csontok, és szakadt a bőr. A fele már kész volt, már csak a másik fele hiányzik. Rohantam hát vissza ahhoz az árus nőhöz remélve, hogy még ott lesz. Sajnos tévedtem. Nem volt már ott... Csalódottan kullogtam hazafelé, és egyszer csak valami felkeltette a figyelmemet. Egy nő sétált a parkban, egy ordenáré nagy kutyával. Gondoltam egyet, és elrejtöztem az egyik fa mögött. A kés szerencsére nálam maradt, és ezzel lehetőséget is nyitott az újjabb alkotásra. Akkor már régen leszállt az éj, és már lehetett vagy tizenkét óra is. Hallkan megvártam a nőt, mire odaért a fához, már halott volt a kutyájával együtt. Átvágtam a torkát. Csak azt sajnáltam, hogy a kutya szőre véres lett kicsit. Ez legyen a legkissebb bajom azok után, hogy idáig eljutottam már. Hazahurcoltam a nőt és a kuyát is, aztán hazaérve újból munkához láttam.

Ismételten törtek a csontok, és szakadt a bőr, a hús hangja pedig most még édesebb volt, mint eddig bármikor. Aztán eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem semmit. Rohantam ki a konyhába, otthagyva a félkész munkámat, hogy valami táplálékot juttassak a szervezetembe.

Amint végeztem az esti nassommal, siettem vissza a szobába dolgozni. Idő előtt kész lettem az alkotással. Gyorsabban is, mint ahogy számítottam. Felhívtam a rendőrséget, és bejelentettem egy gyilkosságot arra a címre ahol lakom, aztán gyorsan rendet raktam és feltakarítottam. végezetül elhagytam a házat, hogy mire a rendőrök ideérnek már csak a kutya testű két fejű embert találják ott.

Nagyjából ennyi történt akkor aznap. Egy művész voltam, egy alkotással, és mertem álmodni.

Vége.

Gyakran sétálunk a kis öcsémmel a ligetben az erdős részekben esténként mikor kivilágítanak mindent és még a tó tükréből is valami izgalmas látszódik. Ez a nap más volt. A kis öcsém a nagymamánál volt ezért én egyedül mentem sétálni. Sokkal másabb volt mint mikor ketten szoktunk menni ugyan azon az úton amit akkor bejártam. Sőtétebb volt, alig világított valami, és alig lehetett látni. A távolban mégis mintha pár kis fehéren világító pont lett volna nagyon közel a földhöz. Odamentem hát szemügyre venni a furcsa jelenséget. Virágok voltak. Hó virágok nyáron! lehajoltam, hogy jobban megnézzem ezt a furcsa jelenséget, és hirtelen egy rekedt hang felszólalt: "Csak szemléld ne tapintsd". Hirtelen ijedtemben hátraestem a fűben és mire kinyitottam a szemeim két hatalmas cipőt pillantottam meg magam előtt, és két hozzá tartozó hosszú lábakat. Nem mertem feljebb nézni mert legbelül tudtam kihez tartozhatnak ezek a testrészek. Kíváncsiságom mégis elurralkodott félelmemen és feljebb néztem. Ő volt az akire számítottam... Az Orgonamester.
- Szemléld ezeket a virágokat, mert mikor ezek elhervadnak, akkor el kell vinnem az öcsédet. Emlékszel, hogy régen azt hittem téged küldött hozzám az ég? Hát tévedtem. Nekem nem te kellesz, hanem az öcséd. A másod szülött kisfiú akinek az apjának az apját megtalálták az egyik zongorámban holtan. Ő kell nekem. - Mondta az Orgonamester vágyakozó, rekedt hangon, és megvillantotta felém éles fogait.
- Soha nem fogom neked át adni őt! - Förmedtem rá hangosan, és feltápászkodtam a fűből.
- Nem kell az engedélyed! Elviszem őt kérdezés nélkül is. Ha csak nem... - Mutatott rám felemlet hanggal, idegesen.
- Ha csak nem mi?? - Kérdeztem érdeklődve az Orgonamestert.
Ő egyik pillanatról a másikra eltűnt ahogyan ezt tíz éve is tette.
Hazafelé menet gondolkodni kezdtem, hogy mégis mit tegyek annak érdekében, hogy az Orgonamester nehogy elvigye az öcsémet.
Két nappal később az öcsém hazajött boldogan a nagymamától és igazán sokat mesélt arról, milyen volt a nagyinál töltött idő. Én csak hallgattam a lelkes történeteit miközben egyfolytában a két nappal ez előtti este járt a fejemben.
- Bátyus menjünk ki a ligetbe kérlek. Olyan régen voltunk ott. - Kérlelt az öcsém.
- Most egy darabig nem szeretném ha arrafelé sétálgatnánk. - Válaszoltam vissza szigorú hangon.
-Miért? - Nézett rám öcsém boci szemekkel.
Nem mertem neki elmondani a dolgot. Féltem, hogy be fog következni az a bizonyos nap.
Ezért inkább elfordultam tőle és nem válaszoltam, mire az öcsém elkezdett sírni. A szívem szakadt meg ahogy hallgattam szegény kis ember sírását. Ekkor édesanyám bejött a szobába és rámparancsolt, hogy "igen is kiviszed öcséd a ligetbe mert különben nincs zsebpénz!" Akkoriban eléggé kellett a pénz mindenre. Gondoltam magamban " elindulunk és legfeljebb máshová megyünk." Elindultunk hát. Az út felénél másik irányba fordultunk ami persze rögtön feltűnt a kis öcsémnek.
- Most miért nem arra megyünk mint régen? - kérdezte aggodalmasan.
- Mert felfedeztem egy másik utat ahol sokkal jobb dolgok vannak. - Válaszoltam neki ezzel terelve a témát.
Aztán elindultunk egy nagy bokor irányába. Átmentünk a két hatalmas bokor alatt és egy eléggé ismerős terepre kerültünk. Egy mező... A mező közepén három hó virág félig hervadtan szomorúan konyultak le a föld felé.
- Hogy kerültünk ide? - Szóltam fel hangosan félve.
- Baj van báttyus? Mitől ijedtél meg ennyire? - kérdezte öcsém meglepedten.
- Semmi semmi, nincs baj csak mennjünk innen. Kérlek. - Válaszoltam öcsémnek kétségbeesetten.
Hirtelen a fejemben egy rekedt vékony mégis magas és alacsony hang szólalt meg: "MÁR CSAK KÉT NAPJA MARADT.
Hazarohantunk és másnap nem is mentünk még a liget közelébe sem. Két nap után kinéztem az ablakon és ott állt az Orgonamester. Hatalmas kezével felém integetett a sötétben és pillanatok alatt eltűnt. Aztán egy hangos kiáltás hallatszott öcsém szobájából, én berohantam és megláttam az Orgonamestert amint öcsém felé nyúl hatalmas száraz és vékony kezeivel aztán pedig hirtelen rám néz. "A VIRÁGOK MEGHALTAK. LEJÁRT AZ IDŐ." Elémcsúsztatott valami görbe kést. "MEG AKAROD MENTENI? TUDOD MIT KELL TENNED" Abban a pillanatban felkaptam a kést és magamba döftem. Egy furcsa világba kerültem alig láttam valamit, de magam előtt tisztán láttam a hatalmas Orgonamestert aki mosolygott rám.
- Feláldoztad magad a saját öcsédért. Ekkora szeretetet nagyon rég óta nem láttam egy emberi lény részéről. - Mosolygott rám.
- Megtettem, és másodszorra is megtenném ha arról lenne szó. Kiabáltam felnézve az Orgonamesterre.
Ebben a pillanatban magamhoz tértem egy kórteremben ahol a családom állt körülöttem. Mellkasomon kötés volt és infúzión kaptam vért.
-Mi történt? - Kérdeztem kábultan.
Öcsém odajött hozzám, megfogta a kezem és ezt mondta:
- Átverted. Sikerült de másodszorra nem fog menni. Még nincs vége...
 

A TV...Az Isten

2009.01.17. 17:05

Trauma Gyár

2009.01.16. 22:08

Szombat van, és te ma már harmadszora hánytál. - Mondta Jack, és leüllt a székkel szemben helyezked

 

ő lépcsősor második lépcsőfokára, és közben rosszallóan nézett a székben lekötözött személyre aki épp akkor ébredezett. Ez a személy Gregory volt, Jack főnöke. Gregory kinyitotta a szemét, és észre vette a csuklója és a lába körül található erősen odakötözött köteleket, amik olyan szorosra voltak meghúzva, hogy elszorították az ereiben a vért és ettől kezei szürkések és élettelenek lettek. Maga alá nézett és egy hatalmas hányásfoltot látott a cipője előtt.

- Ezt én már nem takarítom fel! - Kiáltott rá Jack a lépcsőkről.

- Hol vagyok? - Kérdezte Gregory kábultan, a szemét nyitogatva.

- Ott ahol Mindig is voltál. - Azon a helyen ahol a poklot irányítod, és íme itt vagy a trónodon üldögélve élvezheted mind azt az önmagad okozta fájdalmat amit másoknak okoztál.

- Te most miről beszélsz? - Kérdezte Gregory félve.

- Majd meglátod... - Mosolyodott el Jack. - Ez csak megoldás lesz a számodra, hogy végre ne szenvedj többet a munka okozta stressztől. Gregory és Jack jó kapcsolatban voltak egymással már szinte barátok legalább három éve. Ezért Gregory nemtudta mire vélni ezt a procedúrát.

Jack nehézkesen felállt a lépcsőfokról és elindult felfele, át egy ajtón ami mögül erős fény szűrődött be a pincehelyiségbe, aztán erősen becsapta maga mögött. Gregory ott maradt egyedül a székbe kötözve és a félelem úgy átjárta testét, mintha csak egy rosz rémálomba csöppent volna. A pince hideg volt, és nyirkos, mint valami elhagyatott sötét barlang. Csak egy kis fény pislákolt amit egy asztali lámpa bocsáltott ki magából. Gregory maga mellé nézett és egy asztalt látott amin mindenféle orvosi eszköz hevert. A szikék és fogók mellett egy ágytál féleség volt ami tele volt fehér, illetve rózsaszínes kapszulákkal, pirulákkal.

Gregory próbált visszagondolni az elmúl huszonnégy órára de semmire sem emlékezett. Utolsó emléke egy napos csütörtöki délután amit magányosan töltött házában feleségével.

Csütörtök??? Eszmélt fel Gregory

- Hiszen Jack azt mondta, hogy ma szombat van. - Mi történhetett ennyi ideig? - Gondolkodott Gregory miközben szoros kötelein próbált lazítani, de semmi haszna nem volt próbálkozásainak. A sarokból nesz hallatszódott. Gregory hunyorogva nézett a sarok felé, és egy kisnövésű emberkét látott meg a sötétben. Bőre szürkés, teste vékonyka, csontsovány, és az arca furcsa volt. Vörösen izzó szemei túlságosan elcsúsztak az arca két végébe, és a szája feltűnően kicsi volt. Orra helyett csak egy kis kidomborodás volt, mintha nem is lett volna sosem orra. Haja hosszú, és korom fekete volt, szájából folyt a nyál, mintha megveszett volna. Ruhadarabként, egy rongy volt a dereka köré tekerve. A furcsa kisember ránézett Gregoryra, és üvölteni kezdett. Hangja olyan volt, mintha egy halála előtt álló kisállat visítozna az életet adó utolsó levegőért. Gregory megijedt, és behunyta a szemeit, és próbálta köteleit elválasztani a kezétől. Újra felnyitotta két szemét, és jobban szemügyre vette a szürke emberfélét. Leláncolták... Gregory üvölteni kezdett. MI A SZAR VAN ITT? SEGÍTSEN VALAKI!! HOL VAGYOK?!?!

- Ne fáradj. Nem hall senki téged. Maximum én. - Szólalt meg rekedt, és vékonyka hangon a kis szürke emberke.

Gregory ránézett, és mégjobban megijedt, mint az előbb. Nem bírt megszólalni. A szürke lény beszédstílusa annyira megrémítette őt, hogy egy hang sem jött ki a száján.

- Mondanám, hogy segíts, de látom te is eléggé le vagy "kötelezve". - Szólt a szürke emberke, és elmosolyodott azon amit mondott.

Pár másodperc után Gregory összeszedte minden bátorságát, és megszólalt:

- Hol vagyok? Ki vagy te? Mit keresek itt? - Kérdezte Gregory remegő hangon.

- Az én nevem Peter214. legalább is ez van a karomra tetoválva, és azt én is szeretném tudni, hogy hol vagyunk, és, hogy kerültünk ide. - Felelte a szürke lény, és leüllt a földre.

- Mióta vagy itt? - Kérdezte Gregory, és felnézett a plafonra.

- Úgy körülbelül 10 éve vagyok ideláncolva. De nem panaszkodhatom, mivel mindig kapok enni, és néha napján furcsa pirulákkal etetnek, amitől aztán elálmosodom, de nemtudok aludni, és gyorsan ver a szívem.

- Drogokkal tömnek? - Kérdezte meglepődve Gregory.

- Mi az, hogy drog? - Kérdezett vissza Peter.

- Az most lényegtelen. Ki ad neked enni? - Kérdezte Gregory.

- Az az ember akit te Jack-nek szólítotttál. - Felelte Peter, és elfeküdt a hideg padlón.

Gregory gondolkodni kezdett. 10 éve itt van ez a lény, és kísérleteket végeznek rajta. De én hogy kerültem ide? - Tette fel magának a kérdést Gregory.

Ebben a pillanatban, Jack kinyitotta a lépcső tetején lévő ajtót, és belépett a pincehelyiségbe. Lassan lesétált a lépcsőn, és egy fémdobozt tartott a kezében. Odalépett Gregoryhoz, és leragasztotta egy ragasztószallaggal a száját.

- Most nem fogsz egy szót se szólni megértetted? - Kérdezte agresszívan Gregoryt, és közben mélyen a szemeibe nézett.

Gregory bólintott egyet, és könnyezni kezdett a szeme.

Jack letette a fémdobozt a szék melletti asztalkára, és kinyitotta. Kivette a tartalmát, és rápakolta az asztalra. Kapszulák voltak, egy üveg folyadék, és egy szike. Peter csak nézte, ahogyan zajlanak a dolgok. Ahogy Jack kezébe veszi a szikét, és ejt egy kis vágást Gregory karján, ahogy beleönti az üveg folyadék tartalmát a sebbe, és ahogy letépi a ragasztószallagot Gregory szájáról és beadatja vele az egyik pirulát. Ez után a procedúra után Jack fogta, visszapakolta a holmikat a fémdobozba, és felsétált a lépcsőn, aztán be az ajtón, végül hangosan becsapta maga mögött.

- Látod már? - Kérdezte Peter214. Gregorytól érdeklődve.

- Mit? - Kérdezte Gregory, miközben a szemét próbálta nyitvatartani.

- Hogy figyelnek. Egyfolytában. Minden egyes sarokban, minden egyes zugban, és mindenhol itt a szobában. - Felelte Peter, és összehúzta magát.

Gregory nembírta nyitvatartani a szemét, ezért lehunyta szépen lassan, de aztán két másodperc mulva ujra tágra nyílt mindkét szeme.

- Látom már. - Mondta Gregory remegő hangon, és gyorsan körbenézett a pincehelyiségben.

Mindenütt fehéren világító szempárok figyelték őt. Gregory pánikba esett, és elkezdett forogni körülötte a szoba. Eközben nevetéseket, sírásokat, és üvöltést hallott. Mindenki őt nézte. Mintha mondani akarnának valamit, amit ő nem ért.

Peter vihogni kezdett, és próbálta minél nagyobbra nyitni kicsiny száját. Ugrált, miközben a lánc amihez kötve volt, csörgött, és ettől mégjobban félelmetesebb lett ez az egész helyzet.

Gregory elaludt. Pár óra múlva felkelt, és nagy nyomást érzett a melkasán. Lenézett, és egy nagy lyuk tátongott a mellkasa helyén. belei kifordultak testéből, és csupa vér volt mindene. Hirtelen Peter bukkant elő a mellkasából, és ránézett Gregoryra. Elmosolyodott, és kicsiny, véres szája megnyúlt. Nagyra nyitotta száját, és élesre hegyezett fogai úgy villantak ki, mint egy nagyüzemi húsdarálónak a pengéi. Egy pillanat alatt elindult Gregory fejének irányába. És ebben a pillanatban Gregory kinyitotta szemeit, és nagy fejfájással felnézett, a sarokban alvó Peterre. Mellkasán semmi nem volt. Ez csak egy álom volt. - Mondta Gregory, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Még mindig a székben ült, és leverte a veríték. A vágás ott volt még mindig a jobb karján, és abból valamiféle sárga gennyes váladék folyt ki, egy szék alatti tálba. Jack belépett a pincébe, és megfogta a tálat amibe a genny folyt, és kivitte a helyiségből. Peter fel ébredt, és ránézett Gregoryra.

- Láttad a fényeket is? - Kérdezte a férfitól, és nagyra nyitotta két vörös szemét.

- Nem láttam semmit! - Válaszolt agresszívan Gregory, lehajtotta a fejét, és próbálta visszafolytani érzéseit.

- Kíváncsi lennék ebből mi fog kisülni. - Mondta Peter, és felnézett a szellőzőre a plafonon, ami alig-alig volt látható a nagy sötétség miatt.

- Volt... A... Dobozban valami... - Akadozott Gregory, és próbált visszaemlékezni arra, hogy mi volt az álma előtt.

- Mire gondolsz? - Kérdezte Peter, és ránézett Gregoryra.

- Egy kulcs. Egy kibaszott kulcs volt a dobozban!. - Mondta Gregory, és ránézett Peter láncaira.

A láncokon lakat volt, és azon egy kulcslyuk. Megvan hova kell a kulcs! - Kiáltott fel Gregory, és elmosolyodott. Peter nem értette, hogy miről van szó, de ő is rámosolygott Gregoryra.

- Figyelj rám! Kezdj el üvölteni de úgy, mint ahogy még sohasem üvöltöttél. A többit bízd rám! - Mosolygott Gregory a szürke emberkére, aki egy pillanat alatt sikítani kezdett magas és félelmetes hangon. Greg ekkor becsukta a szemét, de az egyiket nyitva tartotta egy kicsit. Jack belépett a szobába, lefutott a lépcsőn, lehajította a fémdobozt az asztalra, és odafutott a sarokban üvöltöző Peterhez. Ebben a pillanatban eloldotta Gregory a lábán lévő köteleket, és felrúgta a fémdobozt, a sarok felé. FOGD A KULCSOT! - Üvöltötte oda Peternek, aki abbahagyta a visítást, és megragadta a földön heverő, dobozból kicsusszant kulcsot. Jack megfordult a kiabálásra, ránézett Gregoryra, de akkorra már a mögötte lévő Peter szabad volt. Peter megragadta Jack ingjét, és felmászott a fejéig. Megragadta Jack azrcának két felét, és húzni kezdte. Jack megfogta Peter214. kezeit, és egy mozdulattal a falhoz vágta, és visszarakta az akkorra már ájult Peterre a láncait. felvette a kulcsot a földről, belerakta a fémdobozba, és bezárta azt. Ránézett Gregoryra, és elvörösödött.

- Kurva sok gond lesz veled. - Üvöltött rá, és visszakötözte a lábát, csakhogy most erősebben.

- Tűnj a szemem elől te patkány. - Mondta Gregory, és levette a szemét Jackről.

Jack akkor egy hatalmas pofonnal díjazta a beszólást, és dacosan felbaktatott a lépcsőn, és szokása szerint becsapta maga mögött az ajtót. Peter egy pár perc mulva magához tért, és elszomorodott a láncai láttán.

- Hát megint leköteleztek...- Mondta Peter, és megpróbált feltápászkodni a földről.

Ránézett Gregre, és mégjobban elkeseredett.

- Nem sikerült. - Suttogta Gregory, és ránézett Peterre.

- Nem... - Mondta Peter, és felnézett az alig látható szellőzőre a plafonon.

Gregory idáig nem jött rá, hogy Pet vajon mit néz folyton a plafonon, ezért ő is felnézett, és meglátta a szellőzőt. Még mindig nem volt egészen tiszta a tudata, ezért csak nézte egy darabig, aztán megint a földre nézett, és ismét a szellőzőre.

- Közeledik. - Suttogta Peter, miközben szemei nagyra nyíltak.

- Micsoda? - Kérdezte Greg miközben folyamatosan a szellőzőt bámulta.

- Már csak két méter. - Suttogta Pet, és becsukta szemeit, aztán a földre kuporodott.

A szellőző megmozdulni látszott, és egy fura hang jött ki mögüle. Mintha csomó kis láb lépkedne a szellőzőn belül. Mi lehet ez? Tette föl a kérdést Greg magában. Ebben a pillanatban a szellőző kinyílt, és egy szobányi pók szerű lény özönlött ki onnan.

- Ha nem látod el fognak tűnni! - Kiáltotta Peter miközben még mindig a földön gubbasztott, és szemét csukva tartotta.

Gregory becsukta szemeit, de érezte, hogy közben valami mászik a lábán, egyre és egyre feljebb.

Az érzés egyszer csak felszivárgott. Greg kinyitotta szemeit, és nem volt előtte semmi.

- Mostmár kinyithatom? - Kérdezte Peter, és kinyitotta lassan mindkét szemét. - Végre elmentek.

- Mik voltak ezek? - Kérdezte Greg, és felnézett ismét a mostmár zárt szellőzőre.

- Félelmek... - Emberek félelmei. - Mondta Peter remegve. - Legtöbbször egy trauma okozta félelem hozza elő őket. Hidd el volt időm tapasztalni. - Mondta Peter elundorodott arcal.

- Én már semmit sem értek. - Felelte Greg, és körbenézett a pincehelyiségben.

- Semminek nincs értelme. Ezek csak érzelmek. Érzelmek amik még több és több traumát okoznak nekünk. - Mondta Peter, és behúzódott a sarokba.

Ez a Trauma Gyár...

Gregory ránézett sebére ami már nem volt ott, ahol lennie kellett volna.

- Nemértem mi történik itt. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? - Gondolkodott hangosan Greg.

Ránézett Peterre, aki eltűnt. Nem volt ott ahol eddig, nem voltak ott a láncok sem amikre ki volt kötözve, és semmi nem volt ott. Csak az üres sarok.

Greg sírni kezdett. MIT MŰVELTEK VELEM? Kiabált torka szakadtából. Válasz nem jött, csak ott ült egymagában lekötözve a székben. A sírástól fájni kezdett a feje, és álmosnak érezte magát. Elalvás előtt átgondolta, hogy talán soha többé nem látja a családját, és a kinti világot. Aztán egyik percről a másikra elaludt. Álmában a családjával volt, és csak hétköznapi dolgaival törődött. Órák mulva felébredt, és meglátta maga előtt Jacket, aki a szék előtt ült a lépcsősor második fokán.

- Elég volt? - Kérdezte Jack mosolyogva.

- Megöllek te kis geci! - Kiabált rá Gregory dühösen.

- Azt hiszem te most nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyenekkel fenyegetőzz ugyebár. - Válaszolt frappánsan Jack.

- Te már rég halott vagy. - Mondta Jack és elmosolyodott.

- Te most miről beszélsz? - Kérdezte Gregory félve.

- Majd meglátod... - Mosolyodott el Jack. - Ez csak megoldás lesz a számodra, hogy végre ne szenvedj többet a munka okozta stressztől.

- Na álljon meg a menet! Ezt már egyszer eljátszottuk! - Kiáltott fel Greg.

- Kapizsgálod már? Minden kezdődik előlről, amíg ki nem találsz valamit a dolog érdekében. - Kacagott Jack.

- Nem játszom a kibaszott kis játékod! Monnd meg hol vagyok, és miélrt vagyok itt!. - Szolt fel mérgesen Greg.

- Arra neked kell rájönnöd. - Mondta Jack sandán, és felment az ajtó irányába.

- Fordulj vissza te kibaszott seggfej! - Üvöltött Greg, de mire végigmondta a mondatát, Jack kiment a pincéből.

Gregori lehunyta szemeit, aztán ujra kinyitotta, és Peter megint ott volt mint régen. És nem csak Peter, hanem minden más is.

- Elég volt már! - ordított fel Gregory, és hátradőlt a székkel, és hátraesett. Beverte a fejét, és elájult.

Otthon ébredt, az ágyában, a felesége mellett.

- Végre itthon vagyok. - Szólt megkönnyebülten Greg, és megcsókolta feleségét, aztán elaludt örökre.

- Pont minden ugy történt ahogy elterveztem. - Suttogta egy vékonyka rekedt hang a fali óra felől.

>Vége<

Tárgyak és érzelmek

2009.01.15. 12:51

 

Felvezetés: Könnyed, meghitt, romantikus sztori, ill. életkép, egy boldog kapcsolatban élő átlagon felüli párról.

 

 

 

Gyönyörű éjszakánk van ma. Túl szép ahoz, hogy igaz legyen. Útálom magamat ezért de el kell mondanom, hogy szeretlek, és eddig egyetlen nő iránt sem éreztem ilyesmit mint irántad.

 

 

Az asztal terítve volt mindenféle földi jóval, középen két gyertya égett és az olvadt viasz olyan egyenletesen folyt le a fehér tányérra amire oda volt erősítve a gyertya, hogy az Jerry-t mély érzelmekkel töltötte el partnere iránt.

- Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben. Mondta Jerry miközben kortyolt egyet a poharában lévő vörösborból.

Az asztal másik felén ülő nő mereven és csodálattal bámulta Jerry-t aki közben a vacsoráját fogyasztotta. A nő kezei az asztalon helyezkedtek el és a hátát mereven, és egyenesen a szék támlájára támasztotta. Kezei a pecsenye felé kezdtek csúszni, és az egyik pillanatról a másikra má ott is voltak a pecsenye közvetlen közelében. Jerry ekkor finoman rácsapott kanalával a nő kezére és így szólt: Kérd és én a tányérodra rakom. Így követeli az illem! A nő semmit se szólt Jerryhez csak tovább bámult rá mereven.

- Befejeztem! szólt Jerry és a szalvétájával óvatosan megtörölte a száját, felállt az asztaltól, és odament a Nőhöz.

- Drága Lara te még mindig olyan halgatag vagy mint régen. Mi a baj?

A nő nem felelt csak bámult előre. Jerry odahajolt Larához és egy érzelmes csókot nyomott az ajkaira.

- Ezt mindig is szeretted. Mondta Jerry és felsegítette az asztaltól a finom hölgyeményt. Befáradtak a nappaliba és leülltek a kanapéra. Jerry kényelmesen elnyúlt a kanapé jobb szélén és suttogni kezdett Larához, és közben lara puha arcát símogatta.

- Sokkal puhább vagy mint régen. Jerrynek mocskos gondolatok jutottak eszébe Larával kapcsolatban, olyanok amilyenek egy évvel ezelőtt, amikor megismerte őt. Mocskos és perverz gondolatok futottak át az agyán és mire vége lett volna már, Jerry keze Lara szoknyájában volt.

Lara nemvolt egy konzervatíív nő, szólni sem nagyon szólt, csak hagyta magát és mozdulatlanul feküdt Jerry mellett. Jerry hirtelen letolta öltönynadrágját, és Lara fölé emelkedett. Mindig együtt leszünk. Jerry ebben a pillanatban behatolt a nőbe és erotikusan szájon csókolta. Lara nem viszonozta Jerry csókját, csak feküdt tovább és mereven nézte a plafont. Jerry hirtelen felhúzta nadrágját és leszállt Laráról.

- TE ÁLSZENT RIBANC! Ordította el magát Jerry és öklével hatalmasat ütött Lara arcába. Lara nem reagált semmit ahogy ezt eddig is tette.

- Anyád is ugyanakkora lotyó volt mint te! Hatalmasat csalódtam benned te kurva! - Tombolt Jerry és közben a földre rogyva ütötte a saját halántékát. Felnézett Lara hideg testére és elgondolkodott azon milyen szépek voltak az együtt töltött idők. Egy évet voltak együtt, egy csodálatos évet töltöttek egymás karjaiban és oly sok emléket éltek meg. Három hónapja romlott meg a kapcsolatuk mikor is egy családi vacsora során ugy összekapott a két pár, hogy hazafelé menet, Jerry még a kocsiban egy törött üvegcseréppel átvágta Lara nyakát ezzel örökre véget vetett a vitának. nyakát aztán otthon összevarta és eltemette a hátsó kertben.

- Tudod...mikor hallottam kiáltásod a föld alól azon a teliholdas éjszakán, elfogott az érzelmek kavalkádja és úgy gondoltam épp elég nagy bűntetés volt számodra, hogy a föld alatt voltál két hétig. - Suttogta Jerry a kanapén fekvő Larának, miközben a veríték úgy folyt le tarkójáról és olyan mennyiségben mintha kancsóval locsolták volna Jerry fejét.

- Rosz kislány voltál ezért vissza kell feküdnöd pihenni. - Símogatta Lara hideg testét.

- Nyugalom nem sok időre, csupán egy-két hét. Én itt leszek a közeledben és vigyázok, hogy a szomszédok ne zavarjanak téged. - Jerry megfogta Lara kezeit és húzni kezdte élettelen testét végig a lakáson. Hirtelen megállt, és hirtelen elengedte Lara hűvös kezeit.

- Úr isten Lara! Te hideg vagy mint a jég! - Kiáltott fel Jerry meglepődött hangon és közben értetlenül nézett a halott mozdulatlan testre.

- Fel kell, hogy melegítselek minél hamarabb! - Megfogta ismét a nő kezeit és kihúzta a hátsó kertben lévő koporsó méretű gödörbe.

Jerry elviharzott és pár perc mulva visszatért egy vödör forró víz tásraságában.

- Most vegyél egy nagy levegőt, és tartsd bent! - Ezzel a kijelentéssel Jerry ráöntötte Larára a vödör vizet és nézte ahogy az sárrá változik, és fokozatosan betölti Lara élettelen nyelőcsövét és orrlukait.

- Most egy darabig itt kell maradnod. A szüleid nem tudhatják meg, hogy itt vagy nálam. Ne félj majd vigyázok rád, mint a két szememre.

Jerry elővett egy selyem zsebkendőt és megtörölte könnyes szemeit. Amint végzett szeme törölgetésével, ásót ragadott, és fokozatosan pakolta a földet az élettelen testre.

- Egy életen át tartó szerelem ez. - Mondta Jerry és beledöfte az ásót a lepuhított földbe.

Kontroll (Álomfogó 2.)

2009.01.14. 18:46

Megfertőzött. Megfertőzött egy furcsa betegséggel, amit bálványozásnak hívnak. Lehet ez inkább önmagam döntése volt és nem az "Álomfogóé" akit követni próbálok. Teljesen felnézek rá és hatalmas csodálattal figyelem műveit amiket az "Álomnak" és az "Álmodóknak" készít, és mutat be annak érdekében, hogy tudják ő az ki ellen tiltakoznak és félnek oly sokan. Feketébe öltözünk mert ő is így tesz, arcunk elé álarcot teszünk mert ő is így tesz. Mi vagyunk kik mellette állunk és figyeljük minden tettét és lépését. Talán kontrollálja agyunk, hogy így követjük őt és próbáljuk tenni azt amit ő tesz. Nem tekintjük istenünknek, csupán útmutatónak. Önmagunk istenei vagyunk mi, csak hallgatjuk amit ő monnd és próbáljuk megérteni bonyolult észjárását az "álmokkal", "Álommal", és az "Álmodókkal" kapcsolatban. Hangja olykor szomorú és szigorú egyszerre, olykor pedig halk és megfontolt.

"álnok férgeknek nevezik azokat, kik saját barátjukra, vagy barátjuk szavára nem tekintenek és önszántukból "felébrednek" s aztán az útálat tárgyai lesznek mert ezt tették magukkal... Szomorú."

Aki hazudik másnak, az általában önmagának is, és akkor összetörik az "Álom" egy kicsiny része. Ha így fojtatjátok megsemmisül az "Álmotok"...Sajnálatos."

"Kit követtek ti? Azt akit még soha nem is láttatok?Én itt vagyok tapintsatok meg! Segített már nektek? Játszadozik veletek az, kit ti képzeltetek el magatoknak...Képzelet"

"Sajtálat...Egy romlott "Álomban" romlott "Álmodók" vannak és az egyetlen kiút nekik az ébredés mit önszántukból tesznek és fogadnak is el. Csodáljátok hát arany színben pompázó csonkjaimat melyek egykoron szárnyak voltak. Angyal lennék tán? NEM! Csupán egy a sok közül, ki próbál valami mást tenni."

Azonosulunk vele mert tudjuk ő az aki elfogad minket. Szembesülünk az "Álmodókkal" akik olykor szkafanderbe bújva lepleznék magukat az "Álomtól" és mindentől ami körülötte van, vagy hozzá tartozik. Mikor megérkeztünk ők fehér ruhákban jártak. Nemtudjuk, hogy lehettek ilyenek vagy, hogy válhattak ilyenné. Nem keressük az okait mert félünk, hogy valami olyasmit találunk ami nem tetszene.
Kanalunkon férgek másznak, kiéheztünk de kitartunk amíg van bennünk élet az "Álomban". Útálat tárgyai vagyunk "Álomfogóval" együtt az "Álmodók szemszögéből."Álomfogó"... Mikor először megláttuk még nem hittük, hogy ilyenek leszünk mint most. Valódi nevét nem tudjuk csupán úgy nevezzük őt ahogyan ő saját magát. Elkönyveltük magunkat követőknek és így éljük mindennapjainkat. Mielőtt megismertük volna "Álomfogót" nem volt semmink. Üres volt az életünk és hatalmas szegénységben éltük az "Álomban". Az előtt Földnek, vagy világnak hívtuk az "Álmot". De amint eljött értünk, elmondott pár dolgot amit próbáltunk felfogni de így is nehezen mennt. két napba telt mire "Álomfogó" elvitt minket a mostani lakhelyünkre az "Álmodók" közé. Már lassacskán két éve, hogy itt élünk az "Álmodók" között...Félelem.

Kezdetben féltünk tőlük, de mostanra megértettük miért is. Nem nekünk kell félni tőlük hanem nekik kellene tőlünk. És félnek is. Félnek és ez okból meg is vetnek minket...Csalódás.

Az "Álmodók" néha napján emlegetnek egy bizonyos "Arc Gabrielt" kiről mi a követők még sosem hallottunk. Kapcsolatba hozzák "Álomfogóval". Mi már nem egyszer kérdeztük tőle, hogy valyon ki lehet ez az emlegetett személy, de ő minden alkalommal halgatott róla...Bizonytalanság.