Amint beléptem a szobába hirtelen hűvös lett minden, testemet átjárta valami szomorú hűvös érzés.
- Gyere közelebb gyermekem! - Mondta az Orgonamester miközben hosszú csontos ujjaival felém mutatott.
- Téged küldtek hozzám az égiek? - Kérdezte bizonytalan arccal.
Közelebb léptem és egy szót sem szóltam hozzá. Akkoriban dacoltam minden ellen és ugy véltem az ember nyolc évesen had járja a saját útját és ne akarja megmondani neki senki, hogy mit csináljon.
- Üllj le ide mellém gyermekem. - Mutatott a hatalmas ujjaival a mellette lévő kis szék szerűségre.
Helyet foglaltam mellette és mereven néztem a hatalmas orgona billentyűit. Aztán felnéztem az orgonamesterre. Egészen vékony volt, mintha több hónapja nem evett volna semmit sem, kezei hosszúak voltak, Arca pedig csontos és hulla fehér. Ő visszanézett rám és elmosolyodott. Fogai élesre voltak hegyezve ami elég félelmetessé tették őt.
- Mondcsak megvetik-e azok az életet kik még sosem próbálták igazán? - Kérdezte tőlem rekedt hangon.
Nem értettem a kérdést csak dacosan néztem az előttem elhelyezkedő fehér és fekete billentyűket.
- Ez a hang a bizonytalanság. - suttogta halkan a fülembe és le nyomta az előttem középen helyezkedő fakó fehér billentyűt.
Amint megnyomta, egy egészen fura hang zörrent fel. Elgondolkodtam. Elgondolkodtam azon, hogy anyukámék most kisbabát várnak... Valószínűleg kis öcsém lesz. Valyon őt jobban fogják szeretni mint engem? Vagy mégsem? Sírva fakadtam. Zongoramester belenyúlt az öltönye zsebébe és egy selyem kendőt húzott elő belőle, aztán megtörölte vele a szemem.
- Köszönöm. - Szipogtam elkeseredetten.
- Ugyan gyermekem ez semmiség. - Mosolyodott el.
- Ez a boldogság hangja. - Ütött rá egy fekete billentyűre.
Pár másodperc múlva felcsendült egy csilingelő hang. Én csak mosolyogtam a mellettem ülő félelmetes alakra. Belül valami melegség fogott el és éreztem semmi bajom nincs már.
- Ez a félelem hangja. - Üvöltötte, és ezzel a kijelentésével együtt lenyomott egy törött billentyűt.
Halál sikoly és visítás hallatszódott a hideg szobában, és hirtelen elkapott a rettegés. Magam előtt hullák hegyeit láttam, lemészárolt, karóba húzott embereket. Ijedtemben hátra borultam a székben, aztán pár perc múlva az ágyamban ébredtem, felettem az orgonamester állt és nagy sőtét szemeivel engem nézett.
- Jobban vagy gyermekem? - Kérdezte suttogó hanggal.
- Igen már semmi bajom. - Válaszoltam neki suttogva. - Hogy kerültem ide haza?
- Mostmár nem kell semmitől sem félned. - Mondta halkan az orgonamester, és hatamas kezét felnyújtotta a plafonig.
Megfogott egy kis golyót és lenyújtotta hozzám a kezét.
- Nézd meg te is így kezdted. Egy apró kis szem a világban, mégis mostanra egy szerető családdal rendelkező nyolc éves kisfiú lettél. - Óvatosan végigsimította kezét a fejemen és rámmosolygott.
Felállt mellőlem. Hatalmas volt, majdnem akkora mint a plafon. Egy pillanatra meg is szeppentem tőle, de aztán egy pillanat alatt eltűnt.
Másnap megint el látogattam a régi templomba, az orgonamester nem volt ott. Haza mentem hát és kérdeztem anyut, hogy mi történt a régi templommal amiért nincs ott senki sem? Tegnap még egy hosszú orgonistával beszélgettem ott aztán mára már hült helye és az orgona is eltűnt. Anyukám felvilágosított, hogy már eléggé instabil az a templom és már nem használja senki rég óta. Meséltem neki az orgonamesterről. Azt mondta, hogy mikor  még épült a templom, ez az ember tanította a gyerekeket zongorázni, csak aztán meg kellett halnia mivel találtak nála három halott gyermeket egy zongorában. Nagyon megrémültem.
Aznap este nem tudtam el aludni. Szemeim egy idő után nehezek lettek, így lecsuktam hát pihentetni. Aztán mikor kinyitottam a szemem az orgonamester ott állt az ágyam lábánál, és sejtelmesen mosolygott rám.
- Mit keresel itt? kérdeztem vékony hangon tőle.
Ő nem válaszolt csak mosolygott tovább. Magamra húztam a takarómat és reménykedtem, hogy minél hamarabb eltűnik a szobámból, de még az egész életemből is. És eltűnt! Eltűnt és soha többet nem jelentkezett.
Mostanában gyakran vissza emlékszem rá, és azokra amiket mondott miközben az öcsémet tanítgatom zongorázni.

Elhoztam. Elmélyülten ült a székben Ő, belőle lesz majd az új teremtő. Magát Álomfogónak hívja, mások őt félelemnek. Egy őrült elme, ki ha akar pusztít s romlásba dönt. Próféciái végig kísérik a nyomorult földet mely már szennyezett a sok hazugságtól, amit az elfajzott társadalom áraszt ki magából. Ezt a helyet Ő nem tekinti otthonának sem pedig földnek. Ő csak egy rosz helyre született tévhit melyet az emberek, kiket Ő gondolatoknak nevez teremtettek saját képzeletükből. "Itt bármit tehetek". Folytatta hát tovább a munkát amin eljövetele óta dolgozott. Követői csak azt a bizonyos formáját látják melyet ő mutat az álomnak. Ő így hívja a világot melyben élünk... Álom. Álom amiből mindenki felébred egyszer. Arca eltorzult a sok szenvedés, kitaszítás, gyűlölködés, és méregtől amit az álmodók tettek vele, azok akik nem tisztelik munkáját mert saját maguk belső rejtett lényüket látják benne. Jobb kezével intelmet mutat követői felé, bal kezében tartja önmaga arcát eltakarásra szolgáló maszkot ami inkább a félelemre és bizonytalanságra emlékeztet, mint inkább maszkra. Arcát olykor felfedi követőinek, hogy lássák mik ök valójában. Ő képviseli az álmodók szépséges romlottságát. Gúnyosan néz le azokra kik őt felmagasztalják kacajukkal és ezzel mégtöbb bizonytalanságot és félelmet sugároznak felé. Tápláléka a borzalom és ármány melyet szintén a csaló "Álom" sugároz neki. Az álmodók nem bíznak meg benne mert tudják mi lesz a vesztük. Álomfogó elhozta nekünk azt amire mi, a követők oly rég óta vártunk. Kész lett a munka. Édes álmokkal teli poharából kortyolgat s közben festményeit bámulva kérdezni magától: Mi lesz a következő? Vas paripán belovagol az álom városba, mellette két oldalt acél ölebek tisztítják neki az utat, háta mögött fém emberek lépdelnek. Követői mi vagyunk, kik lassacskán elkárhoznak és sírva könyörgik vissza a halál isteneinek nevét.
Álomfogó vigyáz ránk.
A város széléhez érve kezd kitisztulni a levegő. Ez most valami más. Leszáll vasparipájáról és int egyet. Az úton egy senki feküdt. Mi a követői sárga zsákba zártuk a senkit és elrejtettük a világ elől.

Első nap...

Az "álmot" sötét fellegek veszik körül, az ég beborul és iszonytató hulla szag lepi el az utcákat. Álomfogó egy könyvet fogva beszél az álmodókhoz. "Ha ő volna az aki megvéd minket, kérdem én hol van most? Mit mondtak nektek? miért hisztek ennek?" Az álmodók gyűlölködve néznek rá. Még mindig félnek. Álomfogó követői visszavonultak.

Második nap...

Másodnapra mi, a követők előjöttünk rejtekünkből védőruhákba burkolózva, s a látvány mi elénk tárult rosszabb volt egy rémképnél. Mindenütt álmodók tetemei hevertek. A pódiumon az álomfogó hevert ugylátszott halálán van. Elhoztuk hát rejtekünkre, s megvédtük a kinti hazugságotól.

Harmadik nap...

Álomfogó eltávozott mikor kilencet ütött az óra. Megtorpantunk legbelül és tudtuk lassacskán mi is követjük az "ébredését". Álomfogó így nevezte a halált.

Negyedik nap...

Fehér ruhákba burkolóztunk és többé nem mentünk a felszínre. Sejtettük, hogy ott már nincs semmi.

Ötödik nap...

Álomfogó eltűnt az egyik pillanatról a másikra. Semmi jel nem utalt arra, hogy esetlegesen itt valaha lett volna valaki, vagy valami. Ruháink este kilenc után fakulni kezdtek. Volt akié elsárgult, volt akié megszürkült.

Hatodik nap...

A hatodik napon újra felmentünk a felszínre. Az "álmot" mindenütt vastag hó réteg borította. Ruháink újra kifehéredtek, a levegő újra belélegezhetővé vált. Újból élhettünk az "álomban" ahogy Ő nevezte.

Hetedik nap...

Elfelejtettük az álomfogót. Mintha soha nem is létezett volna. Az idő rettenetesen hideg volt, mindent hó borított. Pár követő szörnyethalt a nagy hóban, de mi akik életben maradtunk eltemettük őket.

Nyolcadik nap...

A hó elolvadt, és helyére kibírhatatlan hőség keletkezett. Feltűntek újabb emberek. Feketében voltak mint régen mi, kik követők voltunk. Furcsán néztünk rájuk de valami mégis emlékeztetett bennük. Hosszú sorokban jöttek városunkba.

Kilencedik nap...

A kilencedik napon a fekete ruhások utolsó csapata is megérkezett városunkba. Sötétben jöttek Kilenc órakor lépték át a városkapunkat amint az utolsó csapat megérkezett, rettegés, bizalmatlanság, félelem, irigység, és bánat fogott el minket. A fekete ruhásoktól féltünk. S midőn felnéztünk az égre és újra láttuk Őt. Jelenléte rosszabb volt az "ébredésnél" is. Nem hasonlított régi önmagára. Nem tudtuk, hogy ő az. Féltünk tőle és legbelül elfogott egy érzés, hogy mi vagyunk ezentúl az "álmodók".

Elhoztam. Látjátok elhoztam nektek az álmot melyet álmodhattok, miben egész idáig nem volt részetek. Tudtátok egyszer bekövetkezik a Kilenc nap. És az álomfogó kinek mindig is tudtuk nevét újra uralkodott. Ő volt Ark Gabriel.