Amikor én már nem leszek köztetek, kérlek csináljatok erről kilencszáz másolatot, és osszátok szét mindenkinek, mert azt akarom, hogy megtuják, hogy volt valaki, aki olyat alkotott, amitől félt. Kezdjük ott, hogy szánalmasnak tartom a jelenlegi helyzetet, és az engem körülvevő világot. Van aki szerint jó, van aki szerint pocsék szar. Nekem ezek csak szavak, amik közelebb visznek ahhoz az állapothoz, mikor már tényleg a torkomban érzem a hányáson ízét. Egyszerűen nem érdekel, mivel én minden szempontból hányingert kapok attól, ami körülvesz mostanában... Mondhatjuk azt általánosságban, hogy nem akarunk a pokolra jutni... Na már most, ha körbenézünk, nem láthatunk mást csak poklot. Prostitúció, Gyermekpornó, Drog, Nyomor, Halál. De még sorolhatnám... Nevezzük ezt egybefoglalóan: PGDNH-nak. Ezzel csupán egy jelzőt használtam arra a helyzetre, amiben most jelenleg tart a világ... Szüleink és elődeink, képzelgéseim szerint nem ilyen jövőt akartak nekünk... Lényegében arról szeretnék beszélni, hogy a múltkor volt egy álmom, amibe, ezt az egészet beleláttam, és őszintén bevallom, hogy életemben előszőr, úgy megijedtem álmomban, mint még soha. Verejtékezve keltem, és hullottak a könnyeim. Aztán nem tudtam már visszaaludni. Féltem, és rettenetesen megijedtem. Nos! Az álom úgy kezdődött, mint egy teljesen átlagos álom. Egyik pillanatból a másikban a belvárosban találtam magamat, és körülnéztem, hátha találok valami ismerős jelet, amiből megállapíthattam, hogy éppen hol vagyok. A járda jobb felén álltam, és a forgalom ment velem egy irányba. Időközben rájöttem, hogy merre vagyok, de nem tudtam, hogy merre menyjek tovább. El indultam egyenesen, és közben szokásomhoz híven nézegettem a körülöttem történő dolgokat. Beértem egy kissebb utcába, ahol a környék kezdett megváltozni, és eldurvulni. Szürke volt minden, és mocskos. De továbbra is rendíthetetlenül mentem tovább. Később egy régi játszótér féleséghez értem, ahol egy lengén felöltözött lány fogadott, és éppen szívta magába az átitató nikotin füstjét. Valahogy elcsodálkoztam a dolgon, és közelebbről menzéve nagyon ismerősnek tűnt a hölgy... Egy ismerősöm volt, egy jó barátom akivel régen összerakott a sors, de aztán, köszönhetően a sors fintorának, külön váltunk. A lány megkérdezte tőlem, hogy nincsen-e szükségem a szolgáltatásaira. Rögtön beugrott, hogy ez nem vicc... Komolyan abban a pillanatban elcsodálkoztam a korábban kicsapongó, mégis boldog életet élő lányon. Elmondtam neki, hogy ő nem az aminek most kinéz, és megkérdeztem tőle, hogy hogy került ilyen helyzetbe. Ő nem válaszolt, csak továbbra is kínálgatta magát nekem, pénzért... Nem figyelt rám, fel sem ismert. Megrémültem, és elfutottam, és miközben sűrű trappolásaim végigvízhangzották a kis utcát, közben a hátul hagyott lány torkaszakadt üvöltését lehetett hallani... "Rohadj meg mocskos balfasz!" Hirtelen egy szökőkútnál találtam magam, ahol egy örewgember feküdt, és az egyik karja nem volt meg. Távolról figyeltem őt, és azt, hogy ez után mi következett. Egy telefonáló ember, egy rakás kutyát sétáltatott arrafelé, de olyan kutyák voltak azok, akiknek eléggé ki volt dolgozba az izomzatuk, és egy szempillantás alatt elharapták volna egy ember combját. A félkarú ember a fickó felé nyújtotta, ép megmaradt kezét, ezzel pénzt kérve tőle. A fickó erre elkezdett ordítozni vele, és ráengedte a kutyáit. A kutyák körbevették az öregembert, és szétmarcangolták, közben az öregember oly módon üvöltött a fájdalomtól, hogy az egész környék hallotta. A körülöttünk sétáló emberek figyelembe se vették a szenvedő öreget, a kacagó kutyás férfit, és engem. Minen egyes emberhez odaszaladtam, hogy valaki segítsenneki, valaki hívjon mentőket. De senki sem figyelt oda se, sem pedig rám. Az egyik kutya hirtelen abbahagyta az öregember kínzását, és felém fordult. Fogait megvillantva hangos ugatásba kezdett, és elkezdett futni felém. Én csak álltam, és néztem. Az eb hirtelen nekem ugrott, és elkezdte az arcomat harapni... Üvöltöttem. Féltem, és nem tudtam felébredni... Az ember odajött, és megláncolta a kutyáját, aztán elővett egy fegyvert, és fejbelőtte a saját háziállatát. "Öreg volt már" Szólalt meg az ember, és felkeltem a földről. Abban a pillanatban, hogy felkeltem, a fejemhez szorította a fegyvert. Egy dalt kezdett énekelni. Egy dalt amit ismertem. Aztán hirtelen elsötétedett minden. Ebben a pillanatban valami szobába csöppentem, ahol egy Televízió, és két fotel volt egymással szemben. Az egy7ik fotelben egy ismerős alak ült. Leültem mellé, és ránéztem. Régi barátom volt, már sok emléket átéltünk együtt, és mindig mellettem állt mindenben. Rám mosolygott, és egy határozott mozdulattal belenyúlta szívébe, és egy pillanat alatt kiszedte onnan. Véres erek, és mindenféle drót szerúségek tartották a szívét a belső szerveihez. "Ez okozza a fájdalmat." Mondta, és felémnyújtotta a szívét, ami egyre lassabban kezdett verni. Én eltoltam magamtól, és próbálkoztam visszatenni neki, és gyömöszölni abba a kis lyukba, ahonnan kiszedte azt. Egyfolytában arra tudtam gondolni, hogy ő nem halhat meg. Ő nem hagyhat itt egyedül. Egy pillanatra kikerekedtek a szemei és rám nézett. A szív a kezében végleg megszűnt verni, és elszürkült. felálltam a fotelből, és szaladni kezdtem. Hallottam, hogy még mondott valamit, hátra néztem és Ő engem nézett folyamatosan. Én pedig, csak rohantam. Valahogyan hazakerültem, az ajtónk előtt volt egy megcsonkított állat teteme, ami olyan szagot árasztott, mint egy több napja rohadó hulla. A konyhába érve láttom, hogy édesanyám a földre borulva zokogott, és előtte két rendőr állt. Odaszaladtam, és megkérdeztem a földre rogyva, hogy mit történt. - Ő az asszonyom? - Kérdezte az egyik rendőr anyámtól, aki rámnézett, és csak sírt. - Igen ő az. - Válaszolta a rendőröknek, akik megragadták a karjaim, és bilincset raktak rám. Kiabáltam, hogy mi történik itt, és, hogy mit tettem. Nem válaszoltak. Édesanyám felém fordította arcát, és rám mosolygott. - Sajnálom. - Mondta, és bezárta az ajtót. Rács mögött találtam magam, egy két emberrel összezárva. Valami undorítóan ronda ruha volt rajtam, és éppen nyitották az ajtókat. Ebédhez indultunk, ahol rögtön felismert pár ember, és rendesen pofán ütöttek párszor. Később látógatóidőben eszméletem fel, ahol egy asztalnál ültem anyámmal szemben. A kezeimen bilincs volt, de a zsebemben volt egy törött üvegdarab. Megfogtam, és átvágtam a Saját édesanyám torkát. Az őrök elvittek egy sötét helyiségbe, és Szarrá verték az arcomat, és az egész testem. Egy fehér szobában keltem utánna, ahol volt egy égő zsák, és a zsákban valamilyen mozgó dolgok, amik síró hangot adtak ki. Kinyitottam a zsákot óvatosan, és pár sötét alak szállt ki belőle, és ezek hirtelen el is tűntek. Csontvázak voltak a zsákban, és minden egyes csontváz koponyájára rá volt írva egy-egy barátom neve. Ebben a pillanatban felébredtem. Elgondolkodtam napokkal később az álmomon, és sokmindenre ráébredtem. Így ezt a történetet olvasván, mindenki vonja le a saját elképzelését, illetve véleményét a dologról. Én többnyire olyan való életbeni hasonlítokat, illetve megegyezéseket találtam az álmomban, hogy hányingerem van azóta a folyamatosan fajuló világtól. Egy időre ennyi.... Minden olvasóm vigyázzon magára! Az író: Chris.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
