Talán sokan elborzadnak majd ez után a történet után, de valljuk be, hogy nem csak a szépet kell látni a világban.
Tudjátok sokat gondolkodtam azon, hogy az ember miért annyira önző néha. Én azért alkotok, hogy megosszam másokkal is, ezzel egyfajta nyugodtságot érzek magamban. És ez meglátásom szerint jó! Meglátásom szerint én nem vagyok egy amolyan "rosz" ember. Csupán egy művész aki tudatni akarja a világgal, a sajátos művészetét. Egyeseknek elszomorító lehet, hogy 15 ember vére szárad már a körmeim alatt, és ontottam éltüket. Bűzölgő holttestük mint egyfajta szobor, mereven élettelenül hever. Mint mikor a szobrászmester művének utolsó mozzanatain dolgozik, és olyfajta precizitás, és kézügyesség párosul, hogy az valami csodával árasztja el az ember lelkét. Ilyen az én művészetem is. Tizenöt holttest, tizenöt áldozat, tizenöt remekmű. Hogyan lesz az élőből egykettőre élettelen remekmű? Ez egy igazán elgondolkodtató kérdés. Még soha nem töprengtem ezen, de azt hiszem már tudom rá a választ! Egyetlen kibaszott mozdulat az egész, egy olyan apró, és kifinomult ponton, ami elválasztja az életet a haláltól. Így lehet a legegyszerűbben befejezni egy készülő alkotást. És, hogy miért teszem ezt? Miattatok, hogy észre vegyétek végre, hogy mennyit ér az élet.
Nos...
Az a bizonyos nap úgy történt, hogy én ugyebár, mint minden szombaton reggel lemegyek a boltba, és megveszem a napi táplálékomat. De ez a nap más volt... Valami nem stimmelt azon a reggelen. A bolt zárva volt, és az utca is kiüresedett. Furcsálltam a dolgot, de gondoltam nem kerítek ennek akkora feneket, inkább átmegyek egy másik távolabbi közértbe. Elindultam hát, és közben az addigi bejárt úton valami újat vettem észre. Egészen különös, és más volt mint amiket eddig láttam. Egy nő hevert az utca közepén, és körülötte sok sok ember, mind őt nézte. Közelebb mentem, hogy nhogy kimaradjak valami izgalmasból, és akkor láttam meg, hogy a nő árult valamit. Ketrecek voltak előtte, és a ketrecekben mindenféle kis háziállat, a kanáritól kezdve egészen a nyúlig. Megcsodáltam a természet eme teremtményeit, és elmosolyodtam. egy gondolat futott át az agyamon. Milenne ha? kérdeztem magamtól, és elindultam a bolt felé sietve. Szerencsémre ez nem volt zárva, és hamar meg tudtam venni a szükséges élelmet. Amint összepakoltam, rohantam is haza. Otthon aztán előkerestem papírt és a régi ceruzáimat, és rajzolgatni kezdtem. Rajzoltam mindent ami eszembe jutott, kezdve a macskakezű embertől, folytatva a kutyatestű nőn át, a szárnyas emberig. Ez az ötlet más volt mint a régi terveim, és ötleteim. Miért ne próbálhatnék én Istent játszani, és miért ne teremthetnék egy egészem újat?. Remek ötlet volt. Amint kész lettem, elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan valósíthatnám meg. Felhívtam egy régi ismerősömet, Bobot hogy nem lenne-e kedve részt venni egy új projectemben. A barátaim nem tudják, hogy "művész" vagyok. Örömmel beleegyezett az ötletembe, és megbeszéltük, hogy átjön este nyolcra, és akkor megbeszéljük a tervem lényegét. Nagyon izgatott lettem, és belegondoltam abba, hogy mit fogok most alkotni. Elöntött a boldogság, és az öröm. Vártam tehát a barátomra, és lám ha az ember lefoglalja magát milyen gyorsan repül az idő, és már rám is köszöntött az este nyolc óra. A csangő váratlanul megszólalt. Sietve futottam az ajtóhoz, kinyitottam, és ránéztem az órára.
Késtél. Mondtam dacosan a barátomnak, és beljebb invitáltam. leültettem az asztalhoz ahol a terveim már készenlétben voltak lerakva az asztalra. Bob leüllt az asztalhoz, és gyorsa átnyálazta a lapokat. a tekintetéből sugárzott a meglepettség, és a borzalom. Lerakta a lapokat az asztalra és szótlanul rámnézett.
- Tetszik?- Kérdeztem izgatottan.
- És azt akarod, hogy én ebben segítsek neked? - Kérdezett vissza meglepődött arccal.
- Igen igen sokat számít a támogatásod, és a jelenléted benne. - Válaszoltam izgatottan, miközben a fiókból előcsúsztatott kést tisztogattam.
- Nem segítek ebben neked. - Mondta bob és felállt az asztaltól.
- Ó dehogynem segítesz. Te leszel az első kis alkotásom. - Mosolyodtam el, és felé fordultam.
Láttam rajta, hogy ebben a pillanatban meglepődött, és hátrálni kezdett. Én csak mentem felé egyre gyorsabban, mire ő hátatfordított nekem, és éppen futásnak indult volna, ha akkor el nem kapom a kezét. Abban a pillanatban megszorítottam és lendületből felevágtam a kést. Az ordítás hatalmas volt. Szinte meg is ijedtem. Elkezdtem mozgatni a kést a csuklójában, és minél gyorsabban mozgattam, annál jobban láttam, hogy kezd a keze levállni a csuklójáról. Egy hirtelen pillanatban elvállt a keze, és a kezemben maradt. Bob elesett a földre, és a csonkot fogta és szórította, közben pedig remegett.
Megőrültél?! - Kérdezte üvöltve, és közben könnyei potyogtak a földre, mint a nyári zápor után a harmatcseppek.
Sssss! Ne kérdezz, csak maradj nyugodtan. mindjárt végzek. - Mondtam neki.
Ez is az én munkám lesz. - Mondtam suttogva, és átvágtam a torkát.
Ebben a pillanatban valami fura érzés jött elő belőlem, ahogy néztem a földön fekvő, már halott barátomat.
Elfelejtettem elköszönni. - Szomorodtam el hirtelen, és kezemmel letakartam a szemeit.
Viszlát. Aztán munkához láttam. Törtek a csontok, és szakadt a bőr. A fele már kész volt, már csak a másik fele hiányzik. Rohantam hát vissza ahhoz az árus nőhöz remélve, hogy még ott lesz. Sajnos tévedtem. Nem volt már ott... Csalódottan kullogtam hazafelé, és egyszer csak valami felkeltette a figyelmemet. Egy nő sétált a parkban, egy ordenáré nagy kutyával. Gondoltam egyet, és elrejtöztem az egyik fa mögött. A kés szerencsére nálam maradt, és ezzel lehetőséget is nyitott az újjabb alkotásra. Akkor már régen leszállt az éj, és már lehetett vagy tizenkét óra is. Hallkan megvártam a nőt, mire odaért a fához, már halott volt a kutyájával együtt. Átvágtam a torkát. Csak azt sajnáltam, hogy a kutya szőre véres lett kicsit. Ez legyen a legkissebb bajom azok után, hogy idáig eljutottam már. Hazahurcoltam a nőt és a kuyát is, aztán hazaérve újból munkához láttam.
Ismételten törtek a csontok, és szakadt a bőr, a hús hangja pedig most még édesebb volt, mint eddig bármikor. Aztán eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem semmit. Rohantam ki a konyhába, otthagyva a félkész munkámat, hogy valami táplálékot juttassak a szervezetembe.
Amint végeztem az esti nassommal, siettem vissza a szobába dolgozni. Idő előtt kész lettem az alkotással. Gyorsabban is, mint ahogy számítottam. Felhívtam a rendőrséget, és bejelentettem egy gyilkosságot arra a címre ahol lakom, aztán gyorsan rendet raktam és feltakarítottam. végezetül elhagytam a házat, hogy mire a rendőrök ideérnek már csak a kutya testű két fejű embert találják ott.
Nagyjából ennyi történt akkor aznap. Egy művész voltam, egy alkotással, és mertem álmodni.
Vége.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
